Egyháztörténeti Szemle 12. (2011)
2011 / 4. szám - TANULMÁNY - Molnár Sándor Károly: Bereczky Albert levele Forgács Gyulához, 1920. szeptember 2-án (és ami utána következett...)
22 Egyháztörténeti Szemle XII/4 (2011) állami oldalról a kongnia folyósításával, másfelől a tradicionális párbér, egyházfenntartói járulék vagy egyházadó fizetésével. Ez a téma 1848 és 1948 között mindig napirenden volt. Bár a Monarchia végére a kongruatörvény33 részben megoldást adott, az állam által juttatott pénzek mindig vita tárgyát képezték. Az 1885 óta a főrendiházban felszólaló püspökök egyik közkedvelt témája volt az egyház-finanszírozás kérdése. A legégetőbb probléma a lelkészek és segédlelkészek fizetése körül bontakozott ki. Komoly gondot jelentett a területenként eltérő financiális problémák eligazítása. Bereczky Albert levelében részletesen beszámol az egyház-finanszírozásra vonatkozó Pécelen elhangzottakról: „Tóth Sándor Pécelen az én szívemnek egyik érzését fejtette ki, mikor azt mondotta, hogy ő úgy hitte, a kommunizmus rá fogja lökni - talán veszteségek és áldozatok árán - az egyházunkat a helyes önfenntartás útjára”. Forgács Gyula szervezőként valószínűleg jól emlékezett Tóth Sándor gondolataira. A lelkészek között felháborodást váltott ki, hogy a kormányzat a püspökök részére 1918-19-ben is külön 2500 koronás kongruát adott. Ez ellen is felléptek a Péceli Kör tagjai. Mindennek hátterében egy olyan összetett probléma áll, amelyet csak felvázolni lehet, és eddig még átfogó tanulmány nem készült a kérdésről. Az egyházközségek önerőből történő fenntartására való törekvés megvolt a gyülekezetekben, azonban a nagy gyülekezeteket leszámítva ez nehezen valósulhatott meg. A vallás szabad gyakorlásáról szóló 1895. évi XLIII. törvény megteremtette a formális egyháztagok kilépésének lehetőségét. Erre 1900-ig, illetve a falvakban és kisebb városokban élőknél ritkán került sor, már csak a közösségi haragtól való félelem miatt is. De a nagyvárosokban és kiemelten a fővárosban, a korábbi hívek „gyorsan maradoztak el”. A nyilvántartási nehézségek miatt nem lehet konkrét számokat említeni, de bizonyos, hogy az egyházközségek bevételében jelentős változás állt be, amihez hozzájárult a korábbi ún. „párbér” fizetésének a hektikussága is. A tizedfizetést az egyházközségek tagjai nem ismerték. Érdekes, hogy az anyagi függetlenséget és az állami kongruáról való leválást pont egy Amerikában szolgált lelkész vetette fel. A korszak, elsősorban a Tanácsköztársaság idejének kétarcúságára jellemző, hogy a kongruát megvonták mindenkitől, kivéve az egyházat vezető püspököket.34 A „helyes önfenntartás kérdése” továbbra is vitatéma maradt, de arra megnyugtató megoldást nem találtak. Bereczky levelének utolsó gondolata, a „péceli programban” is visszatérő motívum, a megújulásra való felhívás: „Az utolsó szempont, amit nem engedtünk elalkudni vagy eltagadni: egyházunk megújítására valóban szükség volt és szükség van.” Nem is kétséges, hogy ez mennyire így lehetett. A Dunamelléki Egyházkerületben a konferencia idején még Petri Elek volt a püspök, aki néhány hónappal a „Kunhegyesi Memorandum” elfogadása előtt, 1921. március 3-án hunyt el. így az 1920- 21-es évek olyan meghatározó változásokat is hoztak, amelyeket a péceli találkozó idején még nem lehetett előre látni. Petri halálával a zsinati elnökséget Baltazár Dezső kapta meg, aki 15 évre meghatározója lett a 33 Anka László: Apponyi Albert és a kongruatörvények. In: Egyháztörténeti Szemle, 2010.1. sz. 51-65. p. 34 Kováts, 2005.220. p.
