Egyháztörténeti Szemle 12. (2011)
2011 / 3. szám - RECENZIÓK - Molnár Sándor Károly: Örmény diaszpóra a Kárpát-medencében II.
100 Egyháztörténeti Szemle XII/3 (2011) zadban (Kovács Bálint) című dolgozat. A szerző elsősorban az eszmetörténeti kapcsolatokat kereste a konstantinápolyi, kisázsiai, lembergi, római és velencei közösségek teológiai és szellemi műhelyei, valamint az Erdélyben megtelepült örmények között. Az összegzésben kifejti ugyanakkor, hogy a kialakuló és megszilárdult egyházi struktúra erősen gyengítette a fentebb említett területekkel folytatott aktív szellemi életet, amely helyébe egy sajátos, elsősorban a helyi értékek mentén szerveződő azonosságtudat alakult ki. Az első generációk által fontosnak tartott élő nemzetközi kapcsolatok ápolása helyébe a következő századokban új kihívásra kellett válaszolniuk, mégpedig arra, amelyet PÁL Judit tanulmánya foglal össze: Az örmények integrálódása és az örménységkép változásai Erdélyben a 18- 19. században. Az örményekről alkotott kép változását mutatja be a tanulmány, melynek kiindulópontja a 18. században a kételkedés, ahol szinte csak negatív sztereotípiákkal lehet találkozni. „Ezen nemzetek bevádoltak minket és irigykednek rajtunk, mert látják, hogy élelmesebbek vagyunk mint ők, nyíltabbak szemeink és az, ki alig csak tegnap jött be az országba több és nagyobb szabadalmakkal akarja magát a király által ékesíteni, mint mennyivel ők bírnak” — írta Jakabffi János főesperes 1786 decemberében (80. p.). Természetesen hosszú utat kellett az örményeknek bejárniuk ahhoz, hogy elfogadtassák magukat, melyet számtalan esetben kisértek helyi torzsalkodások, viták, az esetleges rendi kiváltságok megőrzése vagy kivívása kapcsán. A 19. század végére az örmények értékelése megváltozott, a korábbi negatív sztereotípiák helyébe pozitív kép került, melyet jól illusztrálnak Bánffy Dezső szavai: „Szamosújvár város hazafisága és áldozatkészsége minden magyar ügy iránt - elismerésre méltó”. (86. p.) A főispán gondolatai fölvetik az Örmény identitás a dualizmuskorban (Tóth K. József) kérdését. A népszámlálási adatok és az etnikai tudat - elsősorban a nyelv megőrzése és továbbadásának kérdése — megvizsgálása után a szerző arra a megállapításra jut, hogy az örmények kezdeményezhették volna a dualizmus korának második felében anyanyelvűk egyenjogúsítását, tehát a hivatalos ügyekben való használatát, de ez elmaradt. Helyette a magyar nyelv előretörését lehet kimutatni az örmény diaszpórában, hiszen azt használták magán, iskolai és hivatalos ügyek intézése alkalmával is. Az örmény nyelv megmaradt a családok számára otthoni használatra. A dualizmus korára jellemző módon az örményeknek is megjelent a saját újságuk, amivel Az Armenia folyóirat jelentősége Erdélyben (Pólyák Mariann) tanulmány foglalkozik. Az 1887-ben alapított és havonta megjelent folyóirat a nemzeti önazonosság megtartásának fóruma lett, melyben nemcsak magyar, hanem más államokban élő örmények is publikáltak. Az integrálódás - identitás — asszimiláció kérdésének összegzéseként értékelhető a Vasárnapi örmények (Káli Kinga) c. írás. A kora újkori problémáktól induló és a 21. század eleji kihívásokra választ kereső kisebbség önazonossága keresésének problémáját veti fel a szerző. Tanulmányát egy fiatal örmény férfi önmeghatározásával záija: „Számomra az örménység: színfolt a magyarságban. Szóval, amikor az ember meg kell válassza, hogy ma, én most mi vagyok, ez függ attól, hogy hol kérdezik. Hogyha egy teljesen külső környezetben kérdezik, mit tudom én, más városban akkor az ember magyar. Én legalábbis azt mondom. [...] Hogyha viszont itt, városon belül kérdezik - az osztálytársak mindig tudták, persze -, akkor örmény vagyok.” (154. p.)
