Egyháztörténeti Szemle 12. (2011)
2011 / 3. szám - RECENZIÓK - Molnár Sándor Károly: Örmény diaszpóra a Kárpát-medencében II.
Recenziók 99 töredékben az énekek dallamát is lejegyezték, ami a korszakban ritka jelenség volt, így az örménység zenei kultúrájának változásához ad fontos adalékokat. A liturgiatörténet tárgykörébe tartozó két tanulmány keretként fogja össze a többi írást, amelyekben jól tetten érhetőek az örményeket ért hatások és az azokra adott válaszok. Az örményeknek a római katolikus egyházszervezetbe való tagolódását mutatja be a Szamosújvár - 1781. Egy canonica visitatio részletei (Horváth Gábor) című tanulmány. Az 1789-ből származó egyházlátogatási jegyzőkönyv magában is igen érdekes, de elmarad a forrás jelentőségének a bemutatása, így függelékként csatlakozik a többi cikkhez. Az Erdélyben bevett vallások közül a római katolikus és az evangélikus felekezetek egy-egy papja, lelkésze szemszögéből kerülnek bemutatásra a korszakban ismert örményekkel kapcsolatos adatok, sztereotípiák. A Bzensky Rudolf jezsuita történetíró és az erdélyi örmények (Molnár Antal) című dolgozat leginkább azért érdekes, mert a címben megnevezett jezsuita szerző számos kézirata megtalálható a Budapesti Egyetemi Könyvtár kézirattárában. A misszionárius kéziratai nem az általa felhasznált adatok, hanem a forrásának tekintett Oxendio-féle beszámoló nézőpontja miatt érdekes, ezen keresztül bepillantást ad az erdélyi örmények ön- és múltszemléletébe. Néhány évtizeddel későbbi időszakot tárgyal az Örmények és más etnikumok Goedri János brassói magyar evangélikus lelkész szemével (J. Újváry Zsuzsanna) című tanulmány. Itt már a 18. század közepi és végi viszonyok ismertetésére került sor. Ebben az időszakban kaptak Mária Teréziától, majd fiától, II. Józseftől számos kiváltságot az erdélyi örmények, valamint Szamosújvár és Erzsébetváros is ekkor nyerte el a szabad királyi város címet. Goedri János a 18. századi viszonyok között majd egy évtizedet töltött el a Monarchia különböző területein, ahol sokszor került kapcsolatba örményekkel, mely találkozásokat önéletírásában megörökítette. Később, 1771-től Brassóban eresztett gyökeret, előbb mint a magyar iskola segédtanítója majd tanítója, végül pedig mint az egyházközség lelkésze. A szamosújvári örmény katolikus árvaház (mely majdnem egy évszázadon át működött) története (Nagyné Lukács Klára) jól példázza a magyar dualizmus időszakára jellemző felekezeti és adott esetben nemzetiségi identitástudat támogatását szolgáló intézmények létrejöttét és kibontakozását. A levéltári alapkutatásokat megvalósító szerző csak bevezetést kíván adni az árvaház történetéről. Tanulmányához függelékként két forrást csatolt. Az első egy napló az 1917 őszétől 1919 novemberéig terjedő időszakról, ami a fiúárvaház életébe enged bepillantást. A második pedig két, az államosítás idején (1948) ott tanuló lány visszaemlékezését tartalmazza. Mindkettő nagyon érdekes, azonban értékelésük elmarad. Az identitás megőrzésével, asszimilációval és az integráció kérdésével öt tanulmány is foglalkozik, melyek a 17. századtól a 20. századig terjedő időszakot dolgozzák fel. A tanulmánykötet mintegy harmada az örmények identitástudatát, beilleszkedését, társadalmi elfogadottságát elemzi, tárgyalja. Ez arra utal, hogy az identitás kérdése korszaktól függetlenül fontos volt az örmény kisebbség számára. A kora újkori első és második, Moldvából áttelepülő generációk aktív nemzetközi kapcsolatrendszerét mutatja be Az erdélyi örmények interregionális kulturális kapcsolatai a 17-18. szá
