Egyháztörténeti Szemle 12. (2011)
2011 / 3. szám - RECENZIÓK - Hantos-Varga Márta: Émile Perreau-Saussine: Catholicisme et démocratie
Recenziók 79 A bevezetésben a szerző előbb körülhatárolja a témát, majd jelzi, hogy interdiszciplináris eszközökkel fog dolgozni. Elsődlegesen politikai filozófiatörténet tárul fel, mely szellem-, politika- és egyháztörténeti háttérből emelkedik ki. A mondanivaló rövid foglalata kirajzolja a továbbiakban követett eljárást: egy adott helyzetkép leírása után Perreau-Saussine előbb elemzi a felek cselekvési logikáját, majd a következményeket veszi sorra, végül az okokat a történelembe (messze) visszanyúlóan tárja fel. Ez a szerkesztés vélelmezhetően nem hatásvadászó szándékú, de igen hatásos. Az első fejezetben a téma fonalának megragadásához a papság polgári alkotmánya (1790) körüli vita, illetve utótörténete kínálkozik. Az Ancien Régime arisztokratikus jellegű (katolikus) felekezeti államának rendszerét, melyre a rendek jelenléte miatt a különbözőség („hétérogénéité”) és a „nagyon keresztény” király („Roi Trés-Chrétien”) domináns szerepe („une fői, une lói, un roi”) a jellemző, a forradalmat követően felváltja az egyenlőség eszméjét megvalósítani akaró, a társadalmat homogenizáló és atomizáló állami cselekvés. Míg korábban a politikai akarat hordozója egy szűk bázisú réteg, melyben a papság csoportja politikai és társadalmi feladattal övezte- tett fel, az 1789-et követő esztendőkben az állam egy politizálásba bevont társadalom felett gyakorol hatalmat. A képviseleti demokráciában nem látszott szükségesnek semmiféle közvetítő csoport léte. „Az egalitarizmus feltétele az individuum és az állam között zajló közvetlen dialógus.” Az abszolutista, korporativ rendszerben az e világi, időbeni („temporel”) és a lelki („spirituel”) szféra egymáshoz rendelődése miatt a papság tekintélyéhez kétség sem fér. Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata 3. illetve 10. cikkelyében foglalt népszuverenitás és vallásszabadság liberális elvei átformálják a szisztémát. A papság 1790-es polgári alkotmánya és az arra kimondandó eskük (1790,1792,1795,1797) kötelezettsége azonban a gallikanizmus hagyományát követő, az ordo-ból foglalkozássá degradált papság (és a szerző szerint a lakosság) nagyobb részét elfordították a forradalomtól. Érdekes módon az említett két elv a refraktárius papság és követői esetében egymásnak ellentmondott. Amikor a polgári adminisztráció struktúráját és eszközeit az állam az egyházra alkalmazta, a klérust immár az „állampolgárok közössége” („électeurs du canton”) választotta. E döntés - beleértve a kreált új egyházmegyei határokat is - az egyház belső alkotmányának, így lényegének felszámolását jelentette. A papság alkotmányát el nem ismerők üldözése ellentmondott a vallásszabadság elvének. A demokrácia ilyetén logikája a liberalizmus elve ellen fordult. Perreau- Saussine a vitapartnerek parlamenti csatáiból és a megnyíló új század későbbi visszatekintéseiből idéz. A valamikori vallási intoleranciát - amely mögött az a meggyőződés húzódott, hogy a kinyilatkoztatott Igazsággal szemben „a tévedésnek nem lehet joga” - az új berendezkedés politikai türelmetlensége váltotta fel. Az egyház alávetésének („inféoder”) igénye a napóleoni korszakban is folytatódott. A modern és laikus állam továbbra is közbe akart lépni, hisz „egy pap ötven csendőrrel ér fel”. A konkordátum (1802), s különösen az egyoldalúan hozzácsatolt organikus cikkelyek az egyház feletti ellenőrzés biztos jogi kereteit képezték. Az egyház belső ügyei fölött fennhatóságot gyakorló felekezetnélkülivé tett állam nem jelentett többé szilárd instanciát az Ancien Régime alatt nemzeti keretekhez kötődő hívő közösség számára. A királyok „isteni jogát” felváltó népszuverenitás nem ismerte el hatalmának valaminő transzcen
