Egyháztörténeti Szemle 12. (2011)
2011 / 3. szám - RECENZIÓK - Hantos-Varga Márta: Émile Perreau-Saussine: Catholicisme et démocratie
80 Egyháztörténeti Szemle XII/3 (2011) dens fennhatóság általi erkölcsi korlátozását. A vallás szabad gyakorlásának igénye (liberális vonás!) váltja ki a Róma felé fordulást. E lépés a modern állam visszafordíthatatlanul laikus voltának beismerését is jelenti. Napóleon egyeduralmi fellépése tovább erősíti az ultramontán mozgalom táborát. A szerző bőségesen foglalkozik Maistre köztudottan radikális ellenforradalmi politikai-teológiai érvrendszerével, miszerint a semleges állam csupán látszat, a korszak változásai mögött az ateizmus, az eretnek protestantizmus, a Sátán, sőt isteni büntetés áll. Ami újszerű, az a könyv egészére igaz. Különleges optikán keresztül, a reakciós ultramontán „helyére állva” szemléljük a társadalmi-politikai folyamatokat, minekutána az államvallás kényszeréből kibújt, az önállítás aktusát és a közszféra szekularizációját követelő nézetek szemszögével is azonosulhatunk. Nagy érték a karakteresen ellentétes vélemények mezsgyéjén lévő, kevésbé ismert, mérsékelt gondolatokat megfogalmazók színre léptetése (Émile Ollivier, Mgr Henri Marét) - átgondolt módon bukkannak fel előttünk Lamennais nem mindennapos pályaívének magyarázata és Tocqueville munkáinak a vallás társadalmi szerepére vonatkozó (alig referált) fejezethivatkozásai között. A mű egyik eredeti meglátása, hogy a laicizálódás előfutára nem a protestáns liberalizmus vagy a panteizmus, hanem a Bossuet által képviselt, az egyházi és a világi terület harmóniáján (s nem konfúzióján) nyugvó gallikanizmus, melyet előbb az abszolutizmus gyakorlata, utóbb a forradalmárok hybris-e korrumpált. Míg Perreau-Saussine ecsetel, finom distinkciókat tesz. Néhol fontos részletekre hívja fel a figyelmet: a politikai gallikanizmus szerint az önállósult, e világi hatalom bár abszolút, mégsem önkényes. Paternális vonásokkal bír, melyben az „isteni jogú” király cselekvését erkölcsi és spirituális korlátok veszik körül. Amikor a modern államban az egyház politikai szerepe megszűnik, potenciálisan megszületik a totalitárius monizmus veszélye. A fejezet zárása újabb gondolati svédcsavar. Az I. Vatikáni Zsinat (1870) egyfelől a konciliarizmus álláspontján álló egyházi gallikanizmus vereségének tekinthető, ugyanakkor a reakciós ultramontanizmus csata- vesztése is. Igaz, hogy a pápai tévedhetetlenség kimondásakor az egyház önmagára, mint különálló entitásra („corps distinct”) tekintett, melyet a homogenizációra törekvő liberális államok helyi szinten maguk alá igyekeztek gyűrni, azonban Maistre elképzeléseivel ellentétben a zsinati atyák mégsem kapcsolták össze a pápai infallibilitást a politikai plenitudo potestatis-szal. Nem általános jurisdikciós vagy politikai, hanem, ahogy Perreau-Saussine nevezi, „dogmatikai előjog” kimondásáról van szó, melyet hitbeli és erkölcsi kérdésekre vonatkoztattak. Visszavonhatatlan jellege miatt a tévedhetetlenség nem csupán a tekintélyét kereső pápaság öntudatának megnyilvánulása, hanem (ön)korlátozó aspektussal is rendelkezik. (Az azóta eltelt majd másfélszáz évben „ex cathedra” egy dogma látott napvilágot.) Az egyházi és a világi szféra elhatárolódási folyamatában a zsinat mérföldkő. Pár évvel később XIII. Leó Au milieu des sollicitudes című en- ciklikája (1892) kaput nyitott a köztársasági államforma elfogadása előtt. Kifejezetten érdekfeszítő olvasmány a zsinatot megelőző évek „helyzetelemző irodalmába” való többoldalú betekintés, beleértve a liberális politikusok megjegyzéseit.
