Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)
2010 / 4. szám - RECENZIÓK - Jakab Attila: Sanchez, Sylvain Jean Gabriel. Priscillien, un chrétien non conformiste
154 Egyháztörténeti Szemle XI/4 (2010) Sanchez végkövetkeztetése, hogy az összetett személyiségű Priscillianus tanítása bibliai ihletettségű. Jóllehet mind a manicheus, mind pedig a gnosztikus tanításoknak ismeri egyes elemeit, teológiája mégis az ún. „apostoli atyák” és az apologéták felfogásához közelíthető. Ennek fényében elmondható, hogy nézeteivel, a saját korában mindenképpen egyfajta archaizmust képviselt. Ezt tetőzte az apokrifok iránti vonzalma. Ellenfelei dolgát pedig a félreérthető megfogalmazásaival és fogalomválasztásaival mindenképpen megkönnyítette. Kétségtelen azonban, hogy a priscilliánisták nagyobb mértékben használták a gnosztikus anyagot, mint az alapító. Ok például már nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a csillagok befolyásának az ember sorsának alakulásában, és a teremtéstanban is jobban érvényesítették a dualista felfogást (rossz anyag és tiszta lélek). Ahhoz azonban, hogy még átfogóbb és pontosabb képet kapjunk Priscillianusról és a nevéhez fűződő mozgalomról, a szerző külön fejezetben igyekszik felvázolni a vizsgált kor kulturális hátterét. Ezért érdeklődése az avilai püspök könyvtára és olvasmányai (bibliai szövegek, apokrifok, klasszikusok, ókeresztény szerzők, mint például Poitiers-i Hilarius) felé irányúd, hiszen ezek befolyásolták és határozták meg a gondolkodását. Ebből még világosabban kiderül, hogy Priscillianus nem volt sem manicheus, sem pedig gnosztikus, hanem csupán egy művelt arisztokrata, aki katolikus aszkéta lett. Ami a későbbiekben mégis lehetővé tette az összekapcsolást, az nem más, mint a közös filozófiai alap, mégpedig a neoplatonizmus, amely átitatta a különböző korabeli vallásokat és keresztény teológiai irányzatokat. A priscillianizmus kérdését kimerítően körüljáró monográfiája utolsó fejezetében Sanchez az aszketikus mozgalom vallási gyakorlatát és magatartásformáit taglalja. Ez a „szabványos” kereszténységre jellemző elemek (például keresztség, eucharisztia, alamizsnálkodás, böjt, önmegtartóztatás, cölibátus, házasság, szüzesség) mellett titkos és okkult elemeket is tartalmazott (például a megtévesztés művészete, kétszintű tanítás, jövendölés). A zsinatok elsősorban azt rótták fel neki, hogy elhanyagolja a hivatalos kultuszt, és szembehelyezkedik a papi hierarchiával, miközben teljesen nyilvánvaló volt, hogy az egyházban komoly problémák mutatkoztak az erkölcsi fegyelem területén. Az asz- kézis hívei számára megfogalmazott kritikái tehát jogosaknak bizonyultak, ellenben különállásukkal - és főképpen a nők felértékelésével illetve vallási szerepekhez való juttatásával - veszélyeztették azt az egyházi intézményt, amely egyre inkább a politikai hatalom szövetségese és támasza lett. Paradox módon azonban, a konfrontáció eredményeképpen, még jobban megerősödött és hierarchizálódott az intézményrendszer, hiszen a zsinatok egyre világosabban meghatározták mindenki pontos helyét és szerepét (laikus, aszkéta és szerzetes, özvegy, szűz, zsoltáros, ajtónálló, felolvasó, ördögűző, akolitus, szubdiakónus, diakónus, presbiter, püspök, metropolita). A cél az egyházi és társadalmi rend és fegyelem biztosítása volt. Minden kihívás tehát értelemszerűen újabb törvényi szabályozást és szigorítást vont maga után.
