Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)
2010 / 4. szám - RECENZIÓK - Jakab Attila: Sanchez, Sylvain Jean Gabriel. Priscillien, un chrétien non conformiste
Recenziók 155 Monográfiája konklúziójában Sanchez a priscilliánus mozgalom, illetve a priscilliánista irányzat természetét igyekszik megragadni. Ennek markáns jellemzőjét a tanítás és az életvitel/életmód közötti összhangra törekvésben ragadhatjuk meg. A szerző a nemzetközi szakiroda- lom legújabb eredményeinek segítségével tisztázza, hogy valójában nem annyira „eretnekségről”, hanem sokkal inkább szkizmáról (szakadásról) beszélhetünk. Ellenben az ellenfelek által felsorakoztatott valóságtorzító vádak (hazugság, mágia, szexuális kicsapongás) és az általuk használt fogalomtár (például a manicheusok sztereotip képe) Priscillianust és követőit mindenképpen beskatulyázta az „eretnek” kategóriába, jóllehet ők következetesen katolikusoknak tekintették magukat, és - paradox módon - az ellenük használt fogalomtárral szintén felléptek az „eretnekek” ellen. Ennek fényében Sanchez a szociológia oldaláról is megvilágítja az általa vizsgált kérdést, elsősorban Ernst Troeltsch (1865-1923) kategóriáit (egyház, szekta, misztikus) használva. Szerinte Priscilliánus kezdetben elfogadta a hierarchiát, s a hispániai egyházat mintegy belülről, a püspöki pozíciók megszerzése révén akarta megreformálni. Megalkuvást nem ismerő spirituális üzenete csak egy második szakaszban terjedt túl az arisztokrácia körén, és hatott a népi rétegekre. Karizmatikus prófétai személyisége - s ez már Max Weber (1864-1920) kategóriája — rávilágított az evangéliumi tanítás illetve a korabeli egyházi intézmény- rendszer valósága között tátongó eszmei szakadékra. A püspökökkel való konfliktusai eredményeképpen mozgalma „szektásodott”, vagyis az egyházon belül kialakult a gondolataival rokonszenvező laikusok és klerikusok hálózata. Priscilliánus semmiképpen nem akart új egyházat alapítani. Közösségi jellegű megújulási mozgalma az ősegyház szellemiségéhez való visszatérést, illetve a klérus elsekélyesedő spirituális színvonalának a felemelését szorgalmazta. Ez a misztikus forrongás lényegében egy olyan egyetemes és időtlen jelenség, amely a vallásos kimerültség, illetve megújulás időszakait jellemzi. A szimpatizánsok - történetesen művelt és gazdag nők - személyes döntés alapján csatlakoztak a Priscilliánus nevével fémjelzett mozgalomhoz. Társadalmi helyzetükből is kiindulva egyfajta, az egyház felett álló, spirituális arisztokráciaként („szentek közössége”) tekintettek önmagukra. Az elszenvedett kirekesztés és üldözés következtében pedig a priscillianizmus végül egy egyházon kívüli önálló szellemi irányzattá fejlődött, amely az „újjászületettek” önkéntes alapon történő gyülekezésének szabadságát követelte magának. Ugyanakkor nem szerveződött önálló egyházzá, hanem a közösségek laza láncolataként inkább az egyházi intézményrendszeren belüli rejtőzködést választotta. A svévekkel való kiegyezés azonban azt mutatja, hogy a priscillianizmus a saját eszmerendszeréhez azért mégsem ragaszkodott annyira görcsösen. A túlélés érdekében hajlandó és képes volt eszméit újraértékelni, s akár kompromisszumokba is belemenni a politikai hatalommal. Ez azonban eléggé kockázatosnak bizonyult, tekintettel az érdekváltozásra, illetve az erőviszonyok átalakulása következtében akár végzetes is
