Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)
2010 / 4. szám - RECENZIÓK - Jakab Attila: Sanchez, Sylvain Jean Gabriel. Priscillien, un chrétien non conformiste
Recenziók 153 a róla kialakított kép is teljesen megváltozott. A nonkonformista és vértanú keresztény aszkéta helyét átvette annak a megrögzött eretneknek az alakja, aki a hispániai viszonyokhoz alakította a manicheizmust. Ebben a fejlődésben jelentős szerepet játszott a vallási és társadalmi viszonyok átalakulása. A negyedik századot követően ugyanis az egyház politikailag megerősödött, és világosan meghatározták a tanítást is. Nyugaton gyökeret vert az a meggyőződés, hogy minden eretnekség gyökere Keleten található. Ugyanakkor az eretnekek kiírták magukat a korabeli keresztény társadalomból, sajátos gyakorlataikkal egyfajta ellen-társadalmat - idegen testet - alkottak. Érthető, hogy üldözték őket, hiszen puszta létük hatalmas kihívást jelentett a totális mentális és társadalmi ellenőrzést megvalósítani kívánó egyházi és állami hatalom számára. A monográfia második fejezete a priscillianizmus közvetlen és közvetett forrásait (leveleket, tanulmányokat, apologetikus írásokat illetve zsinati határozatokat, ókeresztény szerzők műveit) térképezi fel. Minden jel arra mutat, hogy a hatalmas korabeli irodalomnak csak a töredéke jutott el az utókorhoz. Annál is inkább, mivel a mozgalom iratainak a megsemmisítése gyakorlatilag Priscillianus halálát követően megkezdődött. Ugyanakkor a szerző, a fori'ások révén összeveti a priscillianizmust a manicheizmussal és a gnoszticizmussal. Megállapítja, hogy a Priscillianusszal szemben megfogalmazott kezdeti vádak megalapozatlanoknak tűnnek. Nem annyira a teológiai eszméi (hiszen, apologetikus írásban ugyan, de maga is elítélte Mani tanítványait), hanem a korabeli intézményes és legalista egyházzal szembehelyezkedő magatartása (aszkézis, a klérus felügyeletét mellőző ima- és kultikus magánösszejövetelek tartása) keltette fel a figyelmet és a félelmet. Joggal elmondható, hogy már a Sanchez által összeállított és elemzett forrásleltár is megkerülhetetlenné teszi művét mindazok számára, akik a kérdéssel vagy a korszakkal behatóbban akarnak foglalkozni. A harmadik fejezetben a mozgalom tanítása kerül kifejtésre. A szerző egyfajta kronologikus megközelítésben tárgyalja az egyes teológiai elemeket (például szentháromságtani és krisztológiai, kozmológiai és antropológiai - mint a teremtés, vagy a lélek eredete és természete - , illetve asztrológiai, démonológiai és angyaltani kérdéseket), és igyekszik felvázolni a priscilliánusoktól a priscilliánistákig vezető eszmetörténeti fejlődési pályát. Ugyanakkor módszertanilag is figyelemre méltó Sanchez teljesítménye. Priscillianus meglehetősen nehézkes latin nyelven fennmaradt tanítását ugyanis összeveti a manicheus illetve a gnosztikus tanokkal, hiszen csakis ily módon állapítható meg a korabeli vádak megalapozottsága. Utána az anti-priscilliánista irodalmat tekinti át, mintegy kidomborítva, hogy ellenfelei a vitairataikban miképpen torzították el a mozgalom eszméit. Tekintettel arra, hogy priscilliánista forrásaink alig vannak, végeredményben a szerzőnek az ellenfelek polemikus írásaiból kellett megkísérelnie kihámozni az utolsó nemzedékek nézeteit.
