Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)
2010 / 3. szám - KÖZLEMÉNYEK - Szűcs Zoltán Gábor: "Hogy Isten Fijai légyünk". Egy református köznemes élete halottbúcsúztatók tükrében
62 Egyháztörténeti Szemle XI/3 (2010) kott lehetséges jövő témája, illetve az annak meg nem valósulása miatti veszteség taglalása töltötte ki. Az ily módon felhalmozódott, hasonló jellegzetességet mutató halotti beszédek pedig - amint erre Keszeg Anna felhívja a figyelmet tanulmányában3° - számos biográfiai alaptípust hoztak létre, amelyeket az orátiók készítői sokszor közvetlenül a korábbi szövegekből merítve örökítettek tovább. A bemutatott életutak példaszerűsége, az ismétlődő minták és motívumok ismerőssége aligha vált e műfaj hátrányára, éppen ellenkezőleg, vélhetően éppen ez tette alkalmassá arra, hogy a kora-újkor reprezentatív nyilvánosságának népszerű szövegtípusa, s ily módon fontos vallási, erkölcsi, politikai normák közvetítője legyen. Majoros orátiója láthatólag igyekszik pontosan megfelelni ezeknek az évszázados tradícióknak. Már választott témája, az „igazi nemesség” is egy humanista toposz, amely a firenzei humanisták, Leonardo Bruni, Poggio Bracciolini és Platina munkái nyomán vált, természetesen klasszikus szerzők munkáit felidézve, de egyértelműen a késő-középkor uralkodó nézeteivel polemizálva, a politikai gondolkodás részévé. 31 Az igaz nemességről szóló szövegek mindig is a vagyonhoz és leszármazáshoz kötött, bevett nemességfogalom definíciójának újraírására törekedtek. Ezt teszi természetesen maga Majoros is, aki szintén klasszikus szerző, ,,a’ római gúnyoló poéta”, azaz Juvenalis 8. szatírájára hivatkozva vezeti be hipotézisét, amelyben különválasztja egymástól ,,a’ polgári nemesi rangot”, azaz a jogban ismert nemességfogalmat és az „erkőltsi értelemben” vett nemességet, melynek kritériumához négy feltételt köt: „tsak az valóságos Nemes, a’ kit tudománya és jó szíve ékesít, továbbá a’ ki hazáját és vallását híven szereti.” A beszéden minden különösebb nehézség nélkül felismerhetjük az alapvető retorikai egységeket: az exordium, narratio, digressio, propositio, argumentatio, refutatio, peroratio egymásutánját, s az egyes egységek felépítése is jól bejáratott utakon halad. Ez utóbbit érdemes lehet talán az exordium részletesebb bemutatásával érzékeltetni, mert az egyúttal reflektál is az orátor szokásos szerepére és a retorikai tradícióra, így mintegy külön hangsúlyozza Szemere Albert búcsúztatásának konvencionális voltát. Az exordiumnak három része van: a captatio benevolentiae, azaz a hallgatóság jóindulatának megnyerése, amelynek egyik bevett formája a diminutio, a szónok önlebecsülő gesztusa. Ezt a szerepet Majorosnál az a nyitó mondattal kezdődő gondolatsor játssza, amelyben az orátor bevallja: „nem kis félelem fogja el szívemet, hogy illy jeles úri Gyülekezet előtt halotti Orátornak felállottam”. Félelme magyarázataként pedig részben „tsekély tehetségét”, részben a gyakorlat hiányát hozza fel, majd szembeállítja az orátorral szembeni követelményeket („gondoktól üres és a’ tsendes elmélkedésre alkalmatos * 3 3° Keszeg, 2009. 31 Skinner, Quentin: Foundations of Modern Political Thought. Vol 2. Cambridge, 1978. 421-422. p.
