Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)
2010 / 3. szám - KÖZLEMÉNYEK - Szűcs Zoltán Gábor: "Hogy Isten Fijai légyünk". Egy református köznemes élete halottbúcsúztatók tükrében
„Hog}' Isten Fijai légyünk” 63 élet”; a tárgyak „minél elevenebb előterjesztésében” való gyakorlat; a nagyvilági tapasztalat) saját tanítói életével: az oktatási kötelezettség miatti kevés idejével, azzal, hogy neki „száraz igazságokat” kell előadnia, s közben „négy falak közt, kis kerületben szedi magára az oskolai port, rongálja testét, zavarja elméje nyugodalmát”.32 Ezután elmagyarázza, miért jelent hátrányt számára, hogy sem őt nem ismeri a jelenlévők többsége, sem ő azokat, mert az ismeretlenség olyan nagy elvárásokat szül, amelyeket lehetetlen beváltani, s ahogy azt a régi filozófusok is mondják, ha valami kívánság teljesülne is, rögtön utána közömbössé válunk iránta, ezért - hivatkozik Cicero tekintélyére - nem szégyelli a „Római ékesenszóllás attyával megvallani” félelmét. Gondolatmenete ezután az attentio, a figyelemfelkeltés jól bevált eszközével él: tárgyának fontosságára emlékezteti hallgatóságát, jelezve, hogy szinte lehetetlen feladatra vállalkozik az, aki hozzá hasonló tárgyhoz lát, mert „ditsérő beszédet tartani” (nevezi meg gondosan orátiója típusát) azt jelenti, hogy nem hízelgünk, felsoroljuk az illető érdemeit, de másokat meg nem sértünk és nem hagyjuk magunkat „az irigyektől vádoltatni”, márpedig, idézi az eredetileg Chatillon-i Gaultier Alexandreiséből származó latin szállóigét, s annak magyar fordítását: ,,A’ melly hajós magát az örvénytől ójja,/ Gyakran a’ kőszirthez ütődik hajója.” Majd, feltéve egy szónoki kérdést, hogy vajon akkor nem kellene-e lemondania inkább kötelességéről, határozottan nemleges választ ad. Már csak azért is, mondja, mert „eggy érdemes haldokló” kívánságának enged ezzel. A haldoklók kívánságát pedig, mondja, „szent kötelességként” tisztelték „eleitől fogva a’ legpallérozottabb nemzetek.” Mielőtt azonban belekezdene a következő részbe, Majoros még összefoglalja beszéde lényegét, hogy „se magam a’ gondolatok oczeánján el ne tévedjek, ti is figyelmességtekkel jobban kísérhessetek”, tulajdonképpen nem csak használva, de egyúttal pontos definícióját is közölve az exordium harmadik egységének, a docilitasnak, amelynek éppen az a lényege, hogy a nehéz tárgyat a hallgatóság számára minél érthetőbb módon kijelölje. Milyen embernek mutatja be Szemere Albertet Majoros halotti beszéde? A narratio és a propositio jelölik ki a tolcsvai táblabíró életrajzának általános értelmezési kereteit, hogy aztán a tulajdonképpeni életrajz mintegy argumentatioként mutassa be az igaz nemességet a gyakorlatban. A narratio voltaképp az „emberi egyenlőséget teli torokkal predikálló” Rousseau-val vitatkozva fejti ki, hogy az emberek közötti különbségtevés olyan érdemek alapján, mint „vitézség, tudomány, a’ testi és lelki felséges erők, és azokkal a’ hazának és a’ hazáért végbe vitt nagy szolgálatok” szokásban volt „eleitől fogva minden nemzeteknél”, s ez, hangsúlyozza Majoros, nem pusztán történelmi véletlen, hanem 32 (egy elégiában). S tegyük hozzá, a későbbiekben is „a’ nagy világában készíti magának a’ borostyánkoszorút”, ódával köszöntve Lónyai utódját, Szilassy Józsefet, később pedig gróf Teleki Józsefet, szabolcsi főispáni beiktatásán, s végül azt a Vay Ábrahámot, beregi adminisztrátori beiktatásakor, akinek szerepére Szemere Albert búcsúztatásában már utaltam korábban.
