Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)

2010 / 3. szám - KÖZLEMÉNYEK - Szűcs Zoltán Gábor: "Hogy Isten Fijai légyünk". Egy református köznemes élete halottbúcsúztatók tükrében

56

Egyháztörténeti Szemle XI/3 (2010)

ről is meghatározza prédikációjának tárgyát, aziránt érdeklődve, hogy a magas életkor megélése vajon az isteni kegyelem jele-e. Ezután kifejti, hogy számtalan jel utal arra, hogy az emberi élet második fele már csupa unalom, ismétlés, hanyatlás, csupa nyavalya, gyengeség. Aztán rámutat, hogy annak, aki nem ismeri „az életnek azon felséges rendeltetését, melly néki az életnek Urától adattatott”, az élet nem több, mint amit eddig mondott róla. Ezért, mondja, ha az ember szívébe nem lenne „béoltva” az élet szeretete, bizonyára lennének, akik meg akarnának tőle szabadulni. A kérdés azonban az, hogy miként lehet „okosan”, s nem pusztán ösztöneinket követve, az élet iránti „vak szeretetből” ragaszkodni az élethez, amire a választ a szent lecke kínálja: az embernek mindig észben kell tartania, hogy az élet múlandó, véges.

Innentől következik aztán a prédikáció magyarázat része. Előbb azt jelzi Somosi, hogy az általa vizsgálandó kérdést Szemere Albert élete vetette fel számára, hiszen egykor szerencsés élete végét betegen és nyomorban töltötte, s ezért „talám mint kívánta volna, tovább élt”. Ezután pedig nekiáll, hogy megmutassa, hogy miben is áll az „élet betse”, amelynek titka szerinte az, hogy az ember se fel ne nagyítsa, se le ne értékelje az élet javait. Somosi készségesen elismeri az élet értékeit, amelyek mind a lelket, mind a testet gyönyörködtethetik, s azt, hogy az ember messzire előrejuthat „természetének tökéletesítésében”, ami már az életben is külső „hírt”, illetve „belső megelégedést” kaphat jutalomként. A lélek fejlődésével szembeállítva a testet, kiemeli annak hátrányait, mivel túlságosan állati, alá van vetve „alatsony szükségeknek” és „kedvetlen történeteknek”. Mégis, teszi hozzá, a test és a lélek kapcsolata, „ez a’ testboríték olly kedvezőleg intéztetett”, hogy nem csak a lélek gyönyörűségére, de hasznára is szolgál, mert megcsodálhatja segítségével a lét gyönyörűségeit, s azt is, hogy a természeti erők is ,,a’ mi hasznunkra vágynak rendeltetve”. Azonban, mondja Somosi, hiába nem öröm nélküli hely a világ, hiába jó az élet „átaljában véve”, ha az egyes embert és körülményeiket nézzük, hiszen sok a „nyomorúlt, szegény és siralmas sorsú”. S ez, folytatódik a gondolatmenet, világossá teszi, hogy a földi élet nem lehet az emberek számára az ő „egész rendeltetések, vagy egyedülvaló boldogságok”.

Még a legszerencsésebb ember földi élete sem lehet maradéktalanul boldog, ha más hiánya nem volna, rövidsége, bizonytalansága, múlandó volta aligha adhatna az emberi léleknek „tökéletes megelégedést”. Hiszen sem a múlt, sem a jövő nincs az ember hatalmában, csupán a „jelenvaló eggyetlenegy szempillantás”, amit csak tetéz, mondja érdekesen relativizálva az idő fogalmát Somosi, hogy nem tud olyan rövid lenni az élet, hogy abba megannyi baj bele ne férhetne: akár gyors megöregedés, vagy váratlan halálesetek, esetleg a szerencse fordulása. A halál ráadásul minden, a földi élet perspektívájából nézve átlátható rend, értelem nélkül csap le öregre, fiatalra, gazdagra, szegényre etc. Vagyis az élet csak földi életként nézve nem több, mint töredék, híján van az értelemnek: „így az én okosságom merő ellentmondások között tévelyeg”, amit csak úgy lehet feloldani, ha kénytelen-