Egyháztörténeti Szemle 10. (2009)
2009 / 4. szám - RECENZIÓK - Kovács I. Gábor: Kósa László: Tartozni valahová. Protestantizmus és református azonosságtudat
114 Egyháztörténeti Szemle X/4 (2009) ben. Hangsúlyozza is: „Ebben a mondatban nagy történelmi üzenet sűrűsödik.” A körültekintő mérlegelést a kötet általánosabb szintről indítja: a magyar történelmi helyzetértelmezésektől, a keresztyénség általános hatásától a magyar népi kultúrára s a protestantizmus útjaitól, jelenlététől a kulturális és társadalmi életben. Egy rövid ismertetésben nincs módunk ezeknek a nagy ívű tanulmányoknak a gazdagságában elmélyedni, s az elemzések intellektuális erejét méltatni. így azon kívül, hogy jó szívvel ajánljuk figyelmes olvasásukat, mutatóban csak egy-két gondolatot emelünk ki. A tatárjárástól kezdve a nagy krízisekhez kapcsolódó történetértelmezések bemutatása után például megállapítja Kosa László, hogy 1945-nek, 1956-nak és 1989-nek nincs igazán tágas horizontú, nagyhatású értelmezése. Nem tudjuk, hogy túl vagyunk-e negyvenöt és ötvenhat vereségének következményein, s nem történt meg az anyagi és erkölcsi pusztítás számbavétele sem. A következő tanulmányokból meggyőzően bontakozik ki a magyar művelődés egyedisége, eredetisége, európaisága, változatos tagoltsága, rétegzettsége, felekezeti alapozású karaktere. Láthatjuk, hogy a protestantizmus hatása szerves része a magyar műveltségnek, s hogy a vallási sokszínűség műveltségbeli gazdagodással járt. Mint újabban sokat vitatott kérdést, megemlítem, hogy Kosa László sem lát Magyarországon weberi értelemben egyértelmű összefüggést a protestáns etika és a kapitalizmus szelleme között, de a 19-20. századi református birtokos parasztság mentalitásában, szigorú egyszerűségében, önkorlátozásra hajlamos mértéktartásában, szorgalmában megtalálja a puritanizmus nagy szellemi áramlatára is visszavezethető mintázatokat. A Szárszón 1992-ben elmondott A magyar protestantizmus útjai című előadásban, ahol a szerző Révész Imre egy 1928-as előadása nyomán sorra veszi a lehetséges politikai-eszmei irányokat, arra a következtetésre jut, hogy protestáns ember egyénileg csatlakozhat - természetesen csak nem keresztyénellenes - politikai eszmékhez, pártokhoz, az egyház azonban ezt nem teheti. Kosa László a kötetben több helyen leírta, de legrészletesebben a Magyar Tudományos Akadémián 2000-ben a Protestantizmus és magyar művelődés című előadásában taglalta a protestáns azonosságtudatnak azt a 19. században kiformálódott erős elemét, amelyik a 20. század elejére a kultúrprotestantiz- musban csúcsosodott ki, s máig érezteti hatását. A liberális teológia háttérbe szorította a hitvallásokat, megerősödött és túlsúlyba jutott viszont a történeti és a kulturális azonosulás. A protestánsokra úgy tekintettek, mint minden szabadságküzdelem, nemzeti függetlenségi harc letéteményeseire. A protestantizmus a vallásszabadságért és a polgári jogegyenlőségért folytatott küzdelemben tartós szövetséget kötött a politikai liberalizmussal. Az önazonosságban az üdvtörténettel, a hitvallásokkal szemben kitüntetettebb helyre került a szabadságjogok tisztelete, a magyar függetlenségi eszme, a történelemből levezetett nemzetvallás érzülete.
