Egyháztörténeti Szemle 10. (2009)
2009 / 4. szám - RECENZIÓK - Jakab Attila: Arnold Angenendt: A kora középkor. A nyugati kereszténység 400-tól 900-ig
Recenziók 103 a kérdésfeltevések, amiben elsősorban az játszott szerepet, hogy a kutatás nemzetközivé vált: új kutatások, új értékelések és új (társadalom-, struktúra-, mentalitás-, egyház- illetve vallástörténeti) koncepciók jelentek meg. Ennek fényében a szerző szándéka nagyon világos: „az egyháztörténet számára is termékennyé kívánja tenni az új kérdésfelvetések és belátások tágabb horizontját”. (54. old.) Az első főrész az ókortól a középkorig tekinti át a történéseket. Itt a szerző, első szakaszban, a késő ókort mutatja be, amikor is az Impéri- um egyre inkább bürokratizálódó államigazgatása mellett megjelentek a provincializálódás jelei is. Ebben a keretben maga az egyház is birodalmivá vált: „új erő”, amely a kohéziót lett volna hivatott biztosítani. Ehelyett az egyházban jelen lévő teológiai megosztottság tulajdonképpen a Birodalmat osztotta meg. Ehhez társult a keleti és a nyugati részek egymástól való fokozatos eltávolodása, illetve az egyházi és a politikai hatalom időszakos konfliktusa, ami mind-mind kedvezett a pápaság kialakulásának. Annál is inkább, mivel Nyugaton meggyengült - illetve megszűnt (5. század vége) - a központi politikai hatalom, s az egyes régiók együvé tartozásának tudata tulajdonképpen a helyi részegyházak révén, azok egyházszervezeteiben, élt csupán tovább. Ők azonban nem Konstantinápolyhoz, az új birodalmi fővároshoz, hanem Rómához, és értelemszerűen annak püspökéhez kötődtek, aki az egyházi hatalmat fokozatosan a politikaival is kiegészítette és ötvözte. A kereszténység története szempontjából ebben a késő ókori szakaszban különösen három nyugati régió játszott fontos szerepet: Észak- Afrika, ahol Szent Ágoston élt és alkotott2; Itália, ahol Róma mellett Milánó (pl. Szent Ambrussal) és Aquileia is jelentős központnak számított, és ahol Szent Benedek megalkotta meghatározó kolostori szabályzatát; valamint Gallia, ahol élénk keresztény élet zajlott (egyházszervezés, teológiai tudástermelés, monasztikus életforma meghonosítása). A második szakaszban a szerző a népvándorlás korszakát tárgyalja, amely népvándorlás előidézője volt Nyugaton a birodalmi közigazgatás összeomlásának, ugyanakkor pedig szorosan összefüggött a politikai és katonai hatalom végzetes meggyengülésével. Ennek legbeszédesebb bizonyítéka Róma elfoglalása (410). Mindez természetesen az egyházszervezetet és az egyházi életet is erőteljesen érintette (diszkontinuitás), hiszen az egykori birodalmi területekre benyomuló germánok tömegei pogányok voltak. A Balkánon pl. „egyetlen püspökség sem maradt fenn”. (133. old.) Ez a megjegyzés elsősorban azért érdekes, mert rávilágít arra, hogy lényegében véve a román nacionalista történetírás kontinuitás-elméletét, miszerint a románok a korán latin nyelvűvé és egyben kereszténnyé lett dákó-római lakosság mindig is helyben élő leszármazottjai lennének a Dunától északra, tulajdonképpen a kereszténység és az egyházszervezet története cáfolja a legegyértelműbben. 2 Ld. még Brown, Peter: Szent Ágoston élete. Bp., 2003.; Lancel, Serge: Szent Ágoston. Bp., 2004.
