Egyháztörténeti Szemle 10. (2009)
2009 / 1. szám - A KATEDRÁRÓL - Erdődy Gábor: A belga liberális-katolikus unionizmus (1825-1848)
104 Egyháztörténeti Szemle X/1 (2009) eszménye felé. Az idegen hatalom abszolutisztikus politikájának korlátozása céljával 1828 végére kikristályosodott a liberális-katolikus unió tartalma, és körvonalazódtak annak keretei. Összetalálkozott a sajtó és az oktatás szabadságának kétirányú követelése. Az 1830-ban kirobbant belga forradalom eszmei-politikai alapjait megteremtő unionizmust a kortársak és az utókor is többféleképpen értelmezték. Az Alois Simon által megfogalmazott „maximalista tézis” szerint a liberális-katolikus együttműködés ideális politikai tartalomra, közös program adaptációjára, az elvek valódi fúziójára épült. A szabadság és a nemzetiség összekapcsolásával megvalósult a „két régi antago- nizmus kooperációja,” azaz „fundamentális megegyezés” jött létre a két fél alapvető érdekeinek egybeesése, és az (általuk olykor eltérően interpretált) alkotmányhoz való hűség bázisán. Henri Haag „minimalista tézis”-e szerint ugyanakkor felesleges az unió eredetéhez rendszert keresni, még inkább ahhoz ideológiát társítani, mivel a kooperáció tartalmát csupán a körülmények által generált bölcs megfontolások határozták meg. Az unionizmus nem új politikai rendszer, nem „az ultramontanizmus kiszorítása céljából fogant új teória, hanem egyszerű politikai taktika,” amelynek célja „az alkotmányos és parlamentáris monarchia megteremtése, melyen belül a katolikusok és a liberálisok szabadon és békésen viaskodhatnak politikai ideáik és filozófiájuk győzelme érdekében” — állapította meg. Eis Witte mértékadó értelmezése szerint a veszélyeztetett nemzet tudatából sarjadó, s a függetlenség legfőbb garanciájának tekintett unionizmus több mint stratégia, egy olyan társadalom modellje, amelyben folyamatos párbeszédre alapozott vita és érdekütköztetés zajlik a kompromisszumkeresés jegyében. A belga katolikusok pragmatikus unionizmusa nem esett egybe Lamennais liberális katolicizmusával. Létrehozóinak többsége csupán átvette politikai elméleti vértezetét anélkül, hogy annak társadalomfilozófiai koncepciójához kötődött volna. Az együttműködésben a katolikusok képezték a többséget, a liberálisok azonban lényegesen képzettebbek voltak, és hamarosan átvették az irányítást. A „flandriai tömegbázis” szerencsésen találkozott össze a „vallóniai intellektuális elittel.” Az 1820-as évek végéhez közeledve a katolikusok körében egyre inkább az unionizmus tendenciája dominált, melynek zászlóvivői a szabadságtörekvések támogatását politikai felfogásuk stratégiai lényegének tekintették. A legaktívabb képviselői közé tartozó Félix de Merode 1828-ban megfogalmazott hitvallása szerint „fogadalmam soha fel nem bomló összhangban van a vallással és a liberális intézményekkel.” A Catholique des Pays-Bas 1829. július elsején megjelent számának egyik cikkírója kifejtette, miszerint „a katolicizmus és a liberalizmus két különböző, de nem egymást tagadó doktrínát jelentenek: egyetlen katolikus sem szükségszerűen liberális, és egyetlen liberális sem szükségszerűen katolikus, de ugyanaz az ember lehet egyik és másik is, azaz szeretheti vallását és akarhatja a szabadságot.” Jelentős háttérrel rendelkeztek ugyanakkor azok a konzervatívok, akik közül sokan kényszerből vállalták ugyan az unionizmust, a liberalizmus és a
