Egyháztörténeti Szemle 9. (2008)
2008 / 3. szám - RECENZIÓK - Mercs István: "Csorba Dávid: A' sovány lelkeket meg-szépíteni": Debreceni prédikátorok (1657-1711)
Recenziók 97 liai peregrinációja idején ismerkedett meg Cromwell elveivel. Ennek az élménynek a látens nyomát véli fellelni Csorba Dávid Debrecen főbírájának, Dobozi (I.) Istvánnak temetésére Köleséri Sámuel által szerkesztett és elmondott laudációjában. (91-92. p.) A prédikátor exemplumhasználatát vizsgálva figyelemre méltó megállapítások hangoznak el a debreceni lelkész mártírfelfogásáról (105-112. p.), s ezek a konklúziók megjelenítik Köleséri személyiségének illetve közösséghez való viszonyának főbb jellemzőit. Szemléletében a vitézség és a kegyesség között szoros kapcsolat van, de kerüli a polemikus megnyilatkozásokat, határozott, de nem mutat provokációként is értelmezhető harcias kiállást. A felekezeten belüli konszenzus illetve az ártalmas külső tényezők lehetőséghez mért elkerülését igyekszik megvalósítani, ezért beszédmódjának egyik jellemzője a „zsoltáros intő hang”. (116. p.) Köleséri a prédikáció műfaji kereteit a kegyességi igényeknek megfelelően igen tágan értelmezte. Műveire a prédikáció és elmélkedés megjelölést használta, de ezekben az alkotásokban az írásmagyarázat, tudós értekezés és az általa használt külföldi irodalom magyar parafrázisai szabadon vegyülnek. A monográfia írója egy újabb táblázattal teszi áttekinthetővé a debreceni prédikátor műveinek homiletikai és gyakorlati szempontokat érvényesítő rendszerét. (136-38. p.) Hyperius három fő beszédnemét a melanchtoni genus mixtum kategóriájával kiegészítette, s Amesiusnak az usus felől közelítő felosztásával együtt tárgyalta. Az eredmény meglepő szabályosságot mutat: a nyolc keresztmetszet rubrikáiba egy-egy Köleséri munka került. Mindez jól átgondolt írói-prédikátori struktúrát sejtet. Míg Köleséri lelkészi magatartásában a megtévedt embert segítő, intő attitűd érvényesült, addig a kötet harmadik nagy fejezetében tárgyalt Szentpéteri Istvánt (1655-1730) inkább a bűnök éles hangú elítélése jellemezte. Indulatos hangneme egyszerre gyökerezik személyes lelki tulajdonságaiban és az őt körülvevő környezethez való viszonyában. Köleséri mérsékelt hangnemét elősegítette, hogy a tőzsérkedő város mérsékelt életvitelt folytató polgáraihoz intézte mondandóját. A tisztes kort megélő Szentpéteri viszont elsősorban kisebb alföldi települések és hajdúvárosok (név szerint Túrkeve, Hajdúnánás, Újcsalános, Büdszentmihály, Nádudvar, Tiszalök, Szalacs) lakosai előtt mondta el „hajdú-prédikációit”. A korholó magatartást megelőlegező lelkialkat és a környezet valószínűleg kölcsönösen erősítették egymást: azért szólalt meg a bűnöket erősen ostorozó hangon, mert ilyen helyeken szolgált, és azért szolgált pont ilyen
