Egyháztörténeti Szemle 9. (2008)
2008 / 3. szám - RECENZIÓK - Mercs István: "Csorba Dávid: A' sovány lelkeket meg-szépíteni": Debreceni prédikátorok (1657-1711)
98 Egyháztörténeti Szemle IX/3 (2008) helyeken, mert ez a hanghordozás erre „predesztinálta”. Hitszónoklatainak témája is sajátosan kötődik ehhez a közeghez: a tánc, a zenebona, az ivászat, a káromkodás, a dohányzás ellen zúdít híveire feddő eszmefuttatásokat. Gyakori témái ezek szinte minden korszak feddőző prédikációirodalmának, de csak elvétve kerül ennyire kizárólagosan centrális helyzetbe. A szerző Szentpéteri vehemens megnyilvánulásait és felekezetihez való viszonyulását joggal veti össze a katolikus hitszónoklat szintén sarkosan karakterisztikus prédikátorával, a Rákóczi- szabadságharc alatt kuruc tábori papként praktizáló Csúzy Zsigmonddal. (183. p.) Mindez továbbgondolásra is érdemes felvetés, hisz a konfesszionális különbségeken túl érdemes lenne számba venni, hogy milyen emberi, mentalitásbeli, szocializációs illetve társadalmi vonások és körülmények rokoníthatnak egy adott korszak emblematikus alakjait. Talán nem nagy merészség kijelenteni, hogy a Köleséri által megvalósított „praxis pietatis” és például a katolikus oldalon a kicsit később tevékenykedő, kegyességéről elhíresült Kelemen Didák atya megnyilvánulásiban is találunk közös vonásokat. Azt viszont csak alapos kutatás lenne képes kimutatni, hogy ezek mennyire tekinthetők véletlen egyezőségeknek, avagy van-e köztük valamilyen - mélyen lappangó - eszmetörténeti kapcsolat. A protestáns Szentpéteri és katolikus Csúzy közti párhuzamot erősíti az is, hogy szenvedélyes habitusuk elragadja őket, s mindez több esetben fellazítja hitszónoklataik koherenciáját. Egy ilyen, a belső fegyelem hiányát mutató példát Csorba Dávid is nagyító alá vesz Szentpéteri esetében, amikor az igehirdető a dohányzás terjedése ellen fakad ki. „Érdemes megfigyelni, miképp csúszik el a logikai érvelés: Dohány - Pogány bűz, [á pogány - kárhozatra méltó], aki dohányzik - kárhozatra méltó. Egyrészt inkább a dohányzás szokássá válása kaphatott volna nagyobb hangsúlyt (hiszen szerzőnk többször utalt arra, hogy »practice preadicallyunk«), ehelyett pedig itt csupán az érzelmi elintést tapasztaljuk. Másrészt a kiindulópont helytelen, hiszen a »pogány bűz« a — kifejezés szinekdoché, a pogány törökök dohányszagára utal, és nem a dohány és a pogány szavak ilyen jellegű konnotatív értelmére, az entymémák logikai rendszerére.” (173-174- p.) A szerző fejtegetése a jelen deskriptiv szemszögéből helytálló, ugyanakkor fontos a történeti aspektust is bevonnunk. A Csorba Dávid által elemzett példa azt mutatja, hogy az alacsonyabb műveltségű közösség előtt praktizáló igehirdető a feddést nem az értelemre, hanem az érzelemre alapozva kívánta megvalósítani,
