Egyháztörténeti Szemle 8. (2007)
2007 / 1. szám - BESZÁMOLÓK - Pénzes Tiborc Szabolcs: Petrőczi Éva: Puritánia
234 Egyháztörténeti Szemle VIII/1 (2007) tett a puritán kegyességi irodalomról utolsó, 1619-1622 közé eső heidelbergi éveiben, sőt később Hanauban is. A németországi hatások tehát lényegesen fontosabb szerepet játszottak, mint a kései angliai utazás abban a Medgyesi Pálnak szóló nyomatékos ajánlásban, melyben felhívja a jeles református prédikátor figyelmét, az általa németül olvasott Lewis Bayly: The Practice of Piety című munkájára, s lefordításának szükségességére. Szenei Molnár kapcsolatát a puritán kegyességi irodalom magyarországi terjedésével, s az arra gyakorolt közvetetett hatását még eg)' adat egészíti ki. Fia, Molnár János Albert 1638-ban, Londonban kézjegyével látta el a Tolnai Dali-féle „formula singularitatis”-t. Szenei Molnár Albert naplója szintén mutat puritán vonásokat, hiszen behálózzák mindazok a bibliai igehelyek, melyeknek tartalma valamilyen módon megszólította őt. Amint arra már Imre Mihály is rámutatott, Szenei Molnár saját tulajdonú Bibliája akár naplója inverzének is tekinthető, hiszen ennek lapszélein a magánélet eseményei sorjáznak, utalva egyúttal a Bibliához fűződő bensőséges viszonyára is. A vizsolyi Biblia újrakiadásának tervében mindez azonban csak csekély szerepet játszott. Sokkal fontosabb volt az a törekvés, hogy az európai és a magyar tudományos élet áttételes kapcsolatait közvetlenné alakítsa, s erre legalkalmasabb eszköznek a Szentírás revideálása mellett egy latin-magyar szótár elkészítése látszott. Az eredmény ismert: 1604-ben megjelentette magyar-latin és latin-magyar szótárát, majd 1608-ban Hanauban az először, 1612-ben pedig Oppenheimben a másodszor átdolgozott vizsolyi Bibliát. Ezek az erőfeszítések, melyek „a hazahozni a megszerzett tudást” patrióta szemléletéből fakadnak, felidézhetik bennünk Apáczai Csere János és Misztótfalusi Kis Miklós néhány évtizeddel későbbi, ugyancsak keservesre sikerült vállalását. Hajlamosak lehetünk azt hinni, hogy ez a szemlélet általános érvényűnek tekinthető minden korabeli peregrinus diákra, ám Petrőczi Éva bemutat egy olyan Nógrádi Mátyás által Tofeus Mihályhoz intézett szellemes magasztaló versikét, mely lerombolja ezt a képet. Meggyőzésül érdemes idéznünk ennek a cím nélkül versnek egy szakaszát: „Pádvában kik járnak, onnét Lauretumban,/ Párisban tanulni, híres Sorbonában,/ Ha voltak rósz futó csikók Hunniában,/ Nem lésznek Paripák hidgyed Galliában.” (48. old.) Szenei Molnár Medgyesinek szóló ajánlása rávilágít a kegyességi irodalom egyik fontos jellegzetességére, nevezetesen a megszaporodott fordításokra. Am „fordításirodalom” a magyar puritánok esetében pejoratív címkévé vált, figyelmen kívül hagyva azt a tény, hogy a fordítások legtöbbször nem is szabályosak, hanem inkább afféle „magyarítások”, melyek teret engednek a fordító-átdolgozó irodalmi kvalitásainak megcsillog- tatására. Ugyanakkor nem számolnak a magyar irodalmi tradíciók folytonosságával sem. A Balassi-hagyomány továbbélésére két remek példát is hoz a szerző Nánási L. István: Szü titka című, 1670-ben megjelent prédikációgyűjteményéhez írt ajánlóversekből. Balassi meglepő fel
