Egyháztörténeti Szemle 8. (2007)
2007 / 2. szám - A "KATEDRÁRÓL" - Miklós Péter: Konfliktus és szolidaritás. Szempontok Horthy Miklós és a katolikus egyház kapcsolatának értelmezéséhez
A „Katedráról“ 207 A református kormányzó mellett a Horthy-korszak nagy részében nem a katolikus felekezethez tartozott a miniszterelnök: Bethlen István (1921-1931) és Darányi Kálmán (1936-38) református, Gömbös Gyula (1932-36) evangélikus vallásé volt. Bár a politikai elitben a protestáns felekezet túlreprezentált volt, a kormányzó és kormányfői több minisztériumban is ügyeltek a tisztségviselők vallási hovatartozására. Ennek jegyében például gyakorlat volt — a legnagyobb lélekszámú katolikus egyházra való tekintettel —, hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszteri széket katolikus vallásé politikussal töltötték be. A vallás- és közoktatásügyi minisztérium első (katolikus) ügyosztálya élén mindig katolikus lelkész állt, de a közoktatási osztály vezetését is gyakran katolikus szerzetespap látta el. Fennállása alatt a népjóléti és munkaügyi tárca mindkét minisztere — Vass József és Ernszt Sándor — katolikus pap (és nem utolsósorban kereszténypárti politikus) volt. A két világháború közötti Magyarországon a katolikus egyház az emberek mindennapjaiban is jelen volt. Ennek egyik legfontosabb megnyilvánulása az oktatási rendszerben betöltött szerep: a közoktatásban és a felsőoktatásban ugyanis kötelező tantárgyként szerepelt a hit- és erkölcstan, s a történelmi egyházak közül — az ország lakóinak vallási megoszlásának arányában — a katolikus egyház valláserkölcsi tanításait oktatták a legtöbb iskolában. De tradicionálisan a szociális érintkezésnek, a (lokális) közösségélmény szerzésének, valamint bizonyos társadalmi rétegek és csoportok koherenciája kifejezésének szcénái a katolikus egyház szakrális szertartásai voltak (például bécséünnepek, körmenetek, lelkigyakorlatok). A római egyház — hasonlóan a többi történelmi felekezethez — egészségügyi intézmények, árvaházak és szeretetotthonok fenntartásával a szociálpolitikában is megjelent (ezzel állami feladatköröket ellátva). Az önszerveződő közösségek és katolikus egyesületek révén a civil szférában is nagy szerep jutott az egyháznak. A katolicizmushoz kötődő hitbuzgalmi és karitatív társadalmi szervezeteket — a konstans egyházi kontrolijukat is biztosító — országosan egységes organizáció, az Actio Catholica (Katolikus Akció) fogta össze. Magyarországon 1920 és 1927 között egykamarás törvényhozás — nemzetgyűlés - működött. A 1926. évi XXII. törvény azonban felállította a felsőházat is, amelynek „méltóságuk vagy hivataluk alapján és tartama alatt tagjai” voltak a katolikus egyház főpapjai is, mégpedig a következők: „a javadalmukba beiktatott latin és görög szertartásé római katholikus egyháznagyok, még pedig Magyarország hercegprímása, a kalocsai és egri érsekek, a csanádi, győri, hajdédorogi, pécsi, székesfehérvári, szombathelyi, váci és veszprémi megyés püspökök, a pannonhalmi [bencés] főapát, a hazai két premontrei rend főnöke [a jászói és a csornai prépost], a zirci [ciszterci] apát, a kegyes tanítórend [piarista rend] magyar főnöke és a székesfőkáptalanok nagyprépostjai” és további hét választott személy. A területgyarapodás után a magyar országgyűlés felsőházába méltóságuk
