Egyháztörténeti Szemle 8. (2007)
2007 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Mercs István: A prédikáció műfajának "klasszicizálódása". Pázmány Péter, Csúzy Zsigmond és Török Damaszcén prédikációiról
Mercs István: A prédikáció műfajának „klasszicizálódása1 101 kevélységét, mely büntetéseként az Úr dögvészt bocsátott a zsoltáros király országára — említ. Ezután arra a senki által nem vitatható témára tér rá, hogy a bűnök eltérő súllyal esnek a latba, pl. a véletlen kiejtett káromkodás önmagában nem érdemel örök kárhozatot, vagy a hirtelen bekövetkezett haláleset miatt az eltávozottnak nem volt lehetősége a penitenciára. Az új gondolati egységben először a padsorokban helyet foglaló közösség kollektív tapasztalatát hívja segítségül. A bizonyítás során nem hitében megkövesedett, elvakult agitátorként, hanem a hit ügyének védelmezőjeként áll előttünk. Olyan szónokként, aki a vele egyet értők hitéletének elmélyítése mellett a kételkedők maga oldalára állítását is feladatának tekinti, a lehető legszélesebb kör szimpátiáját kívánja kivívni. Mindennek sarokpontja, hogy a hallgatóságot aktív együttműködőként kezeli. Egy-egy következtetés levonására csak akkor látja elérkezettnek az időt, ha mindez gondolatilag már a közönségben is megfogalmazódott. A tapasztalati felismertetés után megint csak a példázattal való megerősítés jön. De ennek kiválasztásában is figyelt arra, hogy a befogadók is belássák annak tanulságát. A vétkek eltérő voltának cáfolhatatlan- ságára Jézus szavait idézi. A Megváltó Pilátushoz intézett mondata szerint nagyobb a bűne annak, kik őt a földi törvénykezés kezébe adták, mint a helytartónak. Ha tehát az Isten fia különbséget tesz a bűnök között, akkor ez nyilvánvaló jele annak, hogy a gonosz cselekedetek rangsorolhatóak. A hitszónoklat egészének áttekinthetőségét azzal is elősegíti a 19. század elejének hitszónoka, hogy rendszeresen él részösszefoglalással. Az ekkor keletkezett gócpontokat a már említett, közönséghez címzett felszólítás segítségével gördíti tovább. Mint láthattuk eddig olyan tapasztalatilag megfogható érvekkel állt elő, melyek felekezeti hovatartozástól függedenül mindenki számára vitathatatlanul logikus egységet alkotnak. Ha valaki vitába kívánna szállni ezzel a gondolatmenettel, s logikailag akarná cáfolni, annak az alapfeltevéseket kellene megvétózni. Azok viszont nagy körültekintéssel, közös pontokat keresve lettek megválasztva. Nagyjából ezekkel a gondolatokkal jelentkezik egy cezúra a bizonyítás menetében. Az eddig terjedő szakasz legfőbb erénye és újdonsága, hogy a korábbi igehirdetői gyakorlathoz viszonyítva nagy teret engedett a művészi bizonyítékoknak. Érvek sokaságát állította a tisztítótűz tanának védelmébe. „Az érv olyan bizonyíték, amely a causa adottságaiból ésszerű következetességgel fejlik ki. Formálisan és tartalmilag szokták különböző csoportokra osztani. Az első csoport neve: okoskodás (ratiocinatio). Ez esetben az érv alapja valamely kétségbevonhatatlan megállapítás.”43 A ratiodnatio megközelítésének és felhasználásának módja erősen különbözik a 19. század fordulójának igehirdetője s az elődök esetében. „Csúzy argumentációs rendszerében a raíiotinatió-nzk mint kétségbevon« Szabó G.-Szörényi, 1997.50-52. p.
