Egyháztörténeti Szemle 7. (2006)
2006 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Gyulai Éva: "Hajtsd le, Uram, füleidet...": Két 17. századi könyörgés
80 Egyháztörténeti Szemle VII/1 (2006) párhuzamot a gyülekezet élén álló lelkész (rektor?) és a népe előtt járó uralkodó párhuzamával is (A fejedelem pedig, mikor bemennek, köröttük menjen be, és mikor kimennek, együtt menjen ki velők. Ezék. 46,10. E^t monda nékem az Ur Menj és állj meg a nép fiainak kapujában, amelyen bemennek és amelyen kijönnek Júdának királyai, és Jeruzsálemnek is minden kapujában! Jer. 17,19). A kollégium rektora ilyen minőségében is könyörög, s a tanulmányokhoz, „a kegyesség szerént való tudomán” műveléséhez „éles, gyors és serény elméket” kér az Úrtól. Ugyancsak az iskola közösségének hangja szólal meg a békességért való könyörgésben is: „áldj meg minket egyességnek és bátorságnak leikével”. A végső könyörgés, melyet szintén Krisztus nevében intéz az Úrhoz, ugyancsak a Szentírásból való (Hajtsd hozgám Uram füledet, hallgass meg engem, mert nyomorult és szegény vagyok én\ Zsolt. 86,1). A héberre visszamenő görög és latin kifejezés (xkivco tó ouq, inclino aurem), amely annyit tesz: lehajlítja, odafordítja fülét, vagyis hallgat, meghallgat valakit, s melyet Károlyi Gáspár így fordított: fülét hajtja valakihez, lehajtja fülét, többször előfordul a Bibliában, főként a Zsoltárokban, s költői használatát és terjedését a Szentírásnak köszönheti, így Petrőczi Kata Szidónia is, aki Arndt- fordításának a könyörgésről szóló részében szintén idézi,57 a Bibliából vette át versébe (XXXVIII.): Nem nézted bűnös voltomat, lehajtád füleidet, kinyújtván kezeidet, eljöttél segítségemre meghallván könyörgésem, Jézus, én reménységem. Köleséri Sámuel váradi imádságát a Miatyánk zárja és teszi teljessé, ami igazolja, hogy a személyes és gyülekezeti imát a 17. században szinte mindig a Pater noster követte. A könyörgésből hiányzik a hálaadás, pedig Köleséri ajosuéban a hálaadást is az imádság elmaradhatatlan részének tekintette, feltehetően azért, mert a prédikációt záró ima töltötte be ezt a funkciót, s itt a tudós pap is szétválasztotta az imádság két formáját. * * * A kéziratos könyörgések közlésében sajátos utat jelöltek ki nekünk a források. Bár a 17. századi szövegeket egyre inkább hangzáshíven közlik a kutatók, magunk a betűhűséget, vagyis az eredeti forrást betűről-betűre megőrző közlést választottuk. Egyrészt, mert a rimaszombati ének egyben egy régi magyar vers kézirata is, ahol a szerző eredeti helyesírása feltétlen „Az igaz keresztyénnek, azaz az Úr felkentjének tulajdonsága és bélyege a könyörgés. 4. .. .Uram hajtsd le a te füleidet és hallgass meg engem, mert szegény nyomorult vagyok. (Zsolt. 70,5)” PETRŐCZI KATA SZIDÓNIA: Jó illattal füstölgő igaz szív. Szerk.: NAGY ZSÓFIA. Kolozsvár, 2003. 113. p.
