Egyháztörténeti Szemle 7. (2006)
2006 / 2. szám - PÉTER KATALIN TANULMÁNYAI - Péter Katalin: Pázmány Péter és a protestánsok
70 Egyháztörténeti Szemle VII/2 (2006) maradt meg. Kíméledenül, az uralkodókhoz fűződő személyes jó viszonyát is kockáztatva, harcolt az udvari hivatalokkal vagy egyes főurakkal. Minden hiányzó birtokot, minden elmaradt fillért felmért és visszakövetelt. Nem hatott rá szép szó, barátság, a másik félnek méltányosságot igénylő rábeszélés. Jogaihoz, illetve mindahhoz, ami a római katolikus egyházat megillette, tűzön-vízen át ragaszkodott. Nem volt kíméletesebb a belső nyomorúság felszámolásában sem. Mert igazuk van ugyan azoknak, akik a megújulásért folytatott tevékenységéről beszéltek, de az erőszakot ezen a téren sem lehet elhallgatni. Valójóban belső reformokat indított, igaz azonban az is, hogy irgalmatlanul eljárt mindenki ellen, aki a megújulást szolgáló intézkedéseinek ellene szegült. A főpapoktól sok, korábban egyéni célra használt jövedelmet, mint egyházi közvagyont, visszakövetelt. Személyválogatás nélkül ellenőrizte magánéletüket. És nyílt parancsban rendelte el, hogy a vadházassághoz ragaszkodó papokat életfogytiglani börtönnel sújtsák. Az elöljáró engedélye nélkül a papok nem költözhettek, nem tarthattak fenn kapcsolatot idegenekkel. Egymás magatartását kellett figyelniük, és az érsek azt is meghagyta, hogy a felsőség váratlanul látogassa a parókiákat, mert így a papok „jobban hozzászoknak ahhoz, hogy megfélemlítve éljenek”. A harmadik ügy volt a romlás elleni küzdelem során a hívek nélküli állapot felszámolása. Minthogy pedig Pázmány az anyagiak és a belső viszonyok rendezésében kíméletlenül járt el, meglepő volna, ha ennél az ügynél a kímélet módszerét alkalmazza. Ilyet nem is tett. Magatartása a protestánsokkal szemben mégsem egészen úgy alakult, ahogyan gondolni lehetne. Pázmány Péter ugyanis a protestantizmus létét tudomásul vette. Harcolt vele, sok képviselőjével vitatkozott, de gyakorlati megsemmisítésére sem az érseki kinevezés előtt, sem az után nem tett semmit. Világosan le kell szögezni, hogy a protestantizmusban olyan valóságot látott, amellyel együtt kell élnie. Emögött a felismerés mögött volt realitásérzék, a mindennapi életből nyert sok tapasztalat, a törvények tisztelete, talán még ifjúkori emlékek hatása is. De akármivel magyarázható, bizonyosan különbözött sok főpap felfogásától. Pázmány Péter álláspontja Magyarországon legélesebben a kővetkező nemzedék katolikus elöljáróinak nézeteitől tért el. Ok azt a célt tűzték az akkor uralkodó Habsburg I. Lipót elé, hogy irtsa ki Magyarországon a protestantizmust, mert akkor Szent Istvánhoz hasonló apostol-király lehet. A protestánsok léte azonban, ha elfogadta is, Pázmányban igen sok heves indulatot ébresztett. Még egyik leginkább tárgyilagos megnyilatkozása is, mint „pokolbeli papokat” nevezi meg a protestánsok prédikátorait. Az érdemi szöveg viszont ezt állítja: Magyarországon „mindenki olyan vallásszabadságot élvez, hogy bárki bármilyen felekezethez tartozhat vagy hirdetheti. Semmilyen módon nem szabad senkit a tévelygések elhagyásé-
