Egyháztörténeti Szemle 6. (2005)
2005 / 2. szám - RECENZIÓK - Bitskey István: Galla Ferenc: Ferences misszionáriusok Magyarországon: a Királyságban és Erdélyben a 17-18. században
Recenziók 179 sok) szervezett vándormisszióival, a külhoni ferencesek esetében a határozott és céltudatosan tervezett utak hiányában jelentkeztek a fegyelmi és morális problémák, amelyeket mind az egyházmegyék püspökei, mind a szerzetesi elöljárók kénytelenek voltak elítélni. A Sztropkón működő központ nem tölthette be valódi hivatását, mivel ott — Cosmi da Mogliano szavai szerint — többnyire csak tűzrevaló szerzetesek voltak, akik inkább foglalkoztak üzérkedéssel, mint a lelkek megtérítésével. Lehet, hogy a kortárs véleménye túlzó, azonban Galla összegző megállapítása kellően árnyalt, amikor ezeket írja: „A Közép-Európában működő olasz szerzeteseket egyaránt mozgatta a missziós lelkűiét, a kalandvágy, illetve a renden belüli gyorsabb érvényesülés lehetősége.” (358. p.) A Királyságtól eltérően Erdélyben bonyolultabb volt a helyzet. A helyi származású papnövendékek külföldi intézetekben történő kiképzése kapott itt hangsúlyt, Pázmány Péter kezdettől fogva ennek fontosságát hangoztatta, s a Propaganda Fide a pápai kollégiumokban többéire igyekezett is számukra helyet biztosítani, bár ez korántsem ment zökkenőmentesen. A Rómában VIII. Orbán pápa által felállított misszionáriusképző intézet, a Hitterjesztés Szent Kongregációjának római kollégiuma (Collegio Urbano) ugyancsak növekvő szerepet játszott a papi utánpódás nevelésében, ennek megvilágítása Galla érdeme. Számos olyan erdélyi növendéket sorol fel (pl. Rathonius-Rátonyi István, Herbart Mihály, Fodor-Deésy István, Petri Miklós stb.), akiknek neve nem található meg Tónk Sándor peregrinációs adattárában.3 Noha a református fejedelmek által uralt Transilvániába a bejutás sem volt egyszerű, 1630 körül a bosnyák obszervánsok meg tudták itt vetni lábukat, s belgrádi missziójukból a kereskedők karavánjainak oltalmában egyre gyakrabban jutottak el a Székelyföldre is. Döntő jelentőségű volt a Propaganda Fide 1636-ban hozott határozata, mellyel Szalinai Istvánt erdélyi missziófőnökké nevezte ki, sőt a megyéspüspök hiányában annak jogkörét is elláthatta. Szalinai tevékenységét Galla igen nagyra értékeli, főként a Ferenc-rend belső megújulásának elősegítése, a fegyelem megszilárdítása és az utánpódás nevelése terén. A dokumentumok valóban igazolják, hogy az ő érdemének tudható be Damokos Kázmér és Jegenyei Ferenc, Kájoni János és Taplóczai István s még számos további fiatal ferences kiképzése és tevékenységük inspirá- lása a katolicizmus erdélyi fenntartása és megújítása érdekében. Az is kitűnik a fejtegetésekből, hogy Szalinai „józan mérséklettel fenntartotta a békét a szigorított és a mérsékelten obszerváns, a magyar és a bosnyák elem állandó torzsalkodásai között, amelyek halála után végzetesen kiélezték a kezdetektől fogva fel-feltörő feszültséget”. (176. p.) Szalinaival szemben viszont az ekkoriban Erdélybe irányított olasz térítők, ha mégoly kiváló képzettségű teológiai doktorok voltak is, mint Fulgenzio da Jesi és Modesto da Roma, nem tudtak számottevő eredményt elérni, s missziójuk Csíksomlyó, Szárhegy és Gyergyószentmiklós környéErdélyiek egyetemjárása a korai újkorban, 1521-1700. Szeged, 1992.
