Egyháztörténeti Szemle 6. (2005)

2005 / 2. szám - RECENZIÓK - Bitskey István: Galla Ferenc: Ferences misszionáriusok Magyarországon: a Királyságban és Erdélyben a 17-18. században

180

Egyháztörténeti Szemle VI/2 (2005)

kén sikertelen maradt. A Szalinai halála után fellángoló belső viszályok mellé rövidesen még a fejedelemség közismert politikai megrendülése is hozzájárult, az 1658-1660-as török dúlás és a trónért folytatott küzdelmek a ferences misszió szervezetét is megrendítették. Az az 1665-re datálható részletező helyzetjelentés, amelynek szerzőjeként Galla még Illyés Andrást sejtette, de amely Tóth István György szerint Giulio Spinola bécsi nuncius tollából származik, vigasztalan képet fest az erdélyi katolicizmus helyzetéről.

A sokfelekezetű, politikailag is nagyon bizonytalan állapotú, egyházjogi szempontból is vitatott helyzetű fejedelemségben Csíksomlyó (és részben Szárhegy) mégis centruma maradt a ferences jelenlétének, s ebben Galla kiemeli Damokos Kázmér szerepét, akit a Status Catholicus támogatásával általános helytartó [vicariusgeneralis) rangjára emeltek. Neki különösen sok fejtörést okozott a klandesztin házasságok értelmezése és katolikus szempontú kezelése, minthogy számos férfi szenvedett török rabságot az 1660-as években, az újraházasodások körül pedig heves viták lángoltak fel. Az akkori erdélyi élet mindennapos gondjai tárulnak fel Galla elbeszélése nyomán, ez is egy olyan pont, ahol munkája túlmutat az egyháztörténet keretein.

Damokos törekvéseinek 1678-tól olyan folytatói voltak, mint Jegenyei Ferenc, Taplóczai István és nem utolsó sorban Kájoni János, akinek énekszerzői és zeneszerzői tevékenysége ma már szerencsés módon jóval részletesebben ismert, mint Galla idejében, hála Domokos Pál Péter, Holl Béla és mások szövegkiadói, valamint Muckenhaupt Erzsébet könyvtörténeti munkásságának. A Cantionale Catholicum-ot Galla is „a magyar zeneirodalomnak egyik mérföldjelző alkotásaiként értékeli, ha részletesen nem is foglalkozik vele. Csíksomlyó jelentőségét elvitathatatlannak tartja, mivel Erdélyben egyedül ennek az obszerváns ághoz tartozó kolostornak volt apostoli misz- sziós felhatalmazása és missziósfőnöke, az összes többi térítő a század végétől a megyéspüspöktől függött, csakis tőle kaphatott megbízást.

A monográfia utolsó nagyobb fejezete a minoriták erdélyi missziós kísérleteivel foglalkozik, ebben főként és méltán Nagy Mózes esztelneki és kézdivásárhely-kantai iskolaalapítását méltatja, s ezek tartós működésének biztosításában a Propaganda Fide hathatós támogatását, Francesco Ingoli titkársága óta tartó anyagi segítőkészségét regisztrálja.

A 18. századi rekatolizációs lépéseket Galla jelentős fejleményekként értelmezi, a tetőpontot Mária Terézia rendeletéiben látja (283. p.), mint írja: „a 18. század a magyar minorita rendtagozat csodálatos kibontakozásának kora” (350. p.), különösen a Tisza vonalától keletre és északra fekvő területeken alakult sok új rendházuk és iskolájuk. A sikerben nagy szerepet tulajdonít a népmisszióknak, amelyekben Bossányi Szerafin, Patocs György és Kelemen Didák kiemelkedő szerepet játszott, tevékenységükre azonban részletesen nem tér ki. A minorita missziók eredményeiről ugyanis nem készültek rendszeres jelentések a Propaganda Fide irodája számára, mivel azok nem minősültek apostoli jellegűeknek, így a szerző itt csak egyéb forrásokra támaszkodhatott. Ehhez most annyit fűzhetünk hozzá, hogy azóta szerencsés mó-