Egyháztörténeti Szemle 6. (2005)
2005 / 2. szám - TANULMÁNY - Miskolczy Ambrus: A magyar-zsidó nemzeti identitástudat forrásvidékén Horn Edével a reformkorban
A magyar-zsidó nemzeti identitástudat forrásvidékén Horn Edével 35 lenségnek bizonyult az, hogy' a társadalom peremén meghúzódó zsidó közösségekben „a világi és vallási hatalom majdnem azonosak”.114 Viszont Kossuth és Löw ugyanazt akarták: oly'an modern nemzeti közösséget, amelyben egyház és állam elválnak egymástól: a vallásszabadság lelkiismereti szabadság. Kossuth a felvilágosodás és a liberalizmus kérlelhetetlenségével lépett fel minden ellen, amiben teokráciát látott, és az erdélyi alkotmányt is teokratikusnak minősítette. Löw viszont alighanem érezte, hogy' a zsidó teokrácia hangsúlyozása az ortodoxiát támogatja, hiszen óhatatlanul az általános zsidóellenesség malmára hajtja a vizet, olyan külső ny'omást erősít, ami a belső reform ügyét nehezíti. Kossuth és Löw alapvetően egyet akartak, a történelem fejlődési irány'a is ebbe az irányba mutatott, mégis a politikus és a rabbi már-már meghasonlottak, mert máshonnan indultak és más eszközökkel törekedtek a közös cél felé. A magyar liberális politika egyébként minden felekezet életét szabályozni akarta. A zsidókkal szemben viszont hosszú ideig óhatatlanul, akarva-akaratlan a kereszténység nyomását is kifejezésre juttatta. A többség oly'kor organikus vaksága és önzése érvényesült, miközben ezt igyekeztek az élet igényeihez igazodva kiigazítani is, tanulva az eszmék súrlódásából — hogy megint csak korabeli kifejezéssel éljünk. Löw kifigurázta azt is, ahogy Kossuth — hallgatólagosan — a zsidó étkezési szokások megváltoztatását követelte: „tökéletesen közömbös lehet a statusnak, ha valljon a zsidó eszik-e disznóhúst vagy sem? Vagy gondol- ná-e ön, hogy p.o. Mendelssohn nem volt méltó a polgári jogra, mivel disznóhúst soha sem evett, s hogy az aljas pesti hajhász e’ jogra méltóbb, mivel sódart eszik?” Mire Kossuth, bár félig-meddig vegetáriánus lévén, a disznóhúsra nem tért vissza, annál inkább a kérdés általa fontosnak ítélt társadalmi vetületére: „Ez tökéletesen igaz. De már az, hogy a zsidó vallás szoros követői vallásuk tanaihoz tartozónak vélik ama hajdan politikai, most pedig — mint minap mondók — a szociális térre átvitt institutiót, hogy más vallásé polgártársaikkal egy sót, egy kenyeret nem ehetnek, egy bort nem ihatnak, egy' asztalnál nem ülhetnek, egy edényt nem használhatnak, — hogy ez s ehhez hasonlók a különböző vallásfelekezetek szociális egybeforradását gátolják, s hogy addig, míg ezeket s ezekhez hasonlókat nem csak a műveltebbek gyakorlata (kiket azért hitsorsosaik rossz zsidóknak tartanak), hanem ünnepélyes egyházi hitvallomás a zsidó vallás lényegéhez nem tartozóknak ki nem jelent, a zsidók socialiter emancipálva nem lesznek, ha mindjárt politikailag százszor emanci- páltatnak is; azt tagadni csakugyan bajos, — valamint azt is, hogy' a szociális (jól megértsük: szociális, s nem politikai) emancipációnak ezen s hasonló gátjait nem a törvényhozás, nem a kormány, hanem csak magok a zsidók háríthatják el.” KATZ, JÁKOB: Exclusiveness and Tolerance. Oxford, 1961. 179., 182. p.
