Egyháztörténeti Szemle 6. (2005)
2005 / 1. szám - RECENZIÓK - Bánkuti Gábor: Peter Godman: Der Vatikan und Hitler
Recenziók 139 esetén. Egyetérthetünk Paul Johnson angol történész véleményével: „A pápaság azt nem ismerte fel, hogy a nácik sokkal veszedelmesebb ellenségei a kereszténységnek, mint a kommunisták. Leleplezték és láthatóvá tették ugyanis a keresztények bizonytalanságát, gyengeségét és gyávaságát, a kommunisták viszont épp arra kényszerítették őket, hogy mutassák ki erejüket — s mindezeken túl: a nácik sokkal komolyabban és eltökéltebben törekedtek arra, hogy a kereszténységet véglegesen eltöröljék.” XI. Pius végül határozatlan időre elnapolta a tervezet kibocsátását és utasítást adott egy, a kommunizmus „tévelygéseit” elítélő állásfoglalás kidolgozására. 1936 őszén XI. Pius tehát úgy döntött, hogy továbbra is a Németországgal kötött konkordátumra és a reményre alapozza a politikáját. Godman szerint a jezsuita javaslatok fényében ebbe a vonalba illeszthető a híres, 1937 márciusában kiadott („Alit brennender Sorge”) c. enciklika is, mely egy kompromisszumként jött létre a német püspöki kar és Róma félelmei között, gyakorlatilag a konkordátum felrúgása nélkül. A Faulhaber bíboros által koordinált dokumentum az Officiumhoz benyújtott javaslatokkal ösz- szehasonlítva, bátortalan és érődén kísérletnek tekinthető. Igaz ez annak ellenére is, hogy megjelenésére a nácik rendkívül agresszívan reagáltak. Godman konklúziója a következőképpen összegezhető: a Vatikánban fellelhető, eddig ismeretlen iratok egyértelműen bizonyítják, hogy XI. Piust és Pacelli bíboros államtitkárt, a későbbi XII. Piust nácik iránti szimpátiával vagy kollaborációval vádolni független a történelmi tényéktől. Mind a pápa, mind államtitkára ismerték a nemzetiszocializmus tanait dogmatikai alapról elítélő állásfoglalásokat, láthatóan tudatában voltak a veszély mértékének, és személyes illúziókba sem ringatták magukat ezzel kapcsolatban. A szerző megközelítésében a tiltakozás politikájának bukását egyfajta ideológiai elfogultság, politikai gyengeség és morális bátortalanság keveréke okozta. Ez a katolikus egyház morális csődjét jelentette a nemzetiszocializmus elleni harcban. E megközelítés kétségtelen igazságtartalma mellé egy másik — egyébként Godman könyvében is megemlített — szempontot helyeznénk. Battista Mondin a „Pápák enáklopédiája” c. könyvében a lényegre tapint, amikor így fogalmaz: „Bár a katolikus egyház XII. Pius kormányzása alatt kívülről a világi események kavargásában egyetlen kőtömbnek látszott, az egyház jogi megfeleléseinek módjától erősen megkötött pápa csak lassan tudta levonni azokat a következtetéseket, amelyek a megváltozott világ- történelmi helyzetben szükségessé váltak.” Nem világos ugyanakkor Godmannak az a kijelentése, hogy az említett két dokumentum ismeretében már nem kell azon spekulálni, „mit mondhatott volna” az egyház vezetése. A jelen időből visszatekintve, az egyháznak bizonyára komoly haszna származhatott volna egy ilyen aktus
