Egyháztörténeti Szemle 5. (2004)
2004 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Fekete Csaba: Az erdélyi Ágenda és az éneklés
84 Egyháztörténeti Szemle V/2 (2004) károsak is, mert a mi istentiszteletünk nem törekedhetik aeszthetikai hatásokra.”11 Bűvös szám semlegesíti a tilalmat. Homüiás és szimbolikus szertartások 7. pontja a szólóének vagy karének rögzített helye. A vasárnap délelőtti istentisztelettől a lelkészek szenteléséig, ismételten ezt találjuk: „Ének, vagy megfelelő művészi solo vagy karének.” Ezt erősíti a lelkészeknek címzett utasítás. „A közéneket alkalomadtán művészi solóének, egyházi zeneszám vagy karének helyettesítheti. A lelkipásztor ezt is bejelenti a gyülekezetnek. Szigorúan ragaszkodni kell ahhoz, hogy a gyülekezeti éneket az istentiszteletnek kizárólag csak ezen a pontján lehet fölcserélni solóénekkel, zeneszámmal vagy karénekkel, s akkor is a legkomolyabban ellen kell őrizni azt, hogy az ilyen szolgálat a templomhoz és istentisztelethez, valamint az alkalomhoz és igehirdetéshez találó legyen. Az ilyen számot a lelkipásztor is ülve hallgathatja.”11 12 13 Nos, miként foganatosítja eme ellenőrzést az „eszményi” református lelkész? Helyes vélemény jártasságon, értésen alapul. Nem ítélhet jól a lelkész (kezdő segédlelkész, öt éve nyugdíjas esperes), ha botfülű, billentyűt s hangjegyet sem ismer, vokális és instrumentális műformákban járatlan, énekkar, zenei élmény számára tabu. Nem igazít el az ErA (más kézikönyvekben sincs leírás e református praxisról), melyek a kritériumok, mikor és miért illik templomi előadásra a kiválasztott mű, miért és mikor nem illik. Miért illőbb egyházi ^enes^ám egy Riccercare az II Transilvano kötetéből, mint Sweelinck zsoltár-variációi? Reálisan arra számíthatott az ErA, nem reformáció korabeli zsoltárvariációkra és liturgikus polifóniára, hogy az istentiszteleten érzelgős énekecskék hangozhatnak, templomi dal (énekeskönyvön kívüli Kirchenlied) gyanánt, teát- rálisak, vagy éppen operett-betétek. A musica sacra világától idegen lelkész a vallásos giccs ellen felvértezetlen — ezzel az elméletíró Gönczy Lajos nem számolt. Az énekeskönyvet alaposan ismerő, szívesen, és jól éneklő lelkészt is riasztja a zenei járadanságból következő gátlás. Károsnak mondhatja (gyülekezeti és hitvallási sejtelmekre hivatkozva), és megtilthatja mindazt, amivel nem tud mit kezdeni. Engedélyezheti, pártolhatja mindazt, ami szertartásba nem való, zeneileg alsóbbrendű, költészeti, vallási s teológiai mivoltában csenevész, ám dívik, szívre ható, járványosán elterjedt az egyházpótló missziós csoportok által, és „szereti a nép”. Nem kell fölcserélni a gyülekezeti éneket „művészi zeneszámmal”, énekelhet a gyülekezet annyit, mint máskor, vagy együtt is az énekkarral. Templomba való, istentiszteleti kötöttségben termett s szer11 ErA 19. p. (Gönczy Lajos bevezetése: Az istentisztelet alkotó részei. 3. pont. Az ének.) 12 ErA 27. p.; ugyanígy az alkalmi, szimbolikus istentiszteletek 7. pontjaként (87. p.); s a lelkészszentelés 7. pontjaként. (127. p.) 13 ErA 31. p. A „Rendes (homíliás) istentiszteletek, A) Vasárnapi és ünnepnapi istentisztelet” leírása.
