Egyháztörténeti Szemle 5. (2004)
2004 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Fekete Csaba: Az erdélyi Ágenda és az éneklés
Fekete Csaba: Az erdélyi Ágenda és az éneklés 83 tartási rend és felfogás a 19. század végére, s hozzákeveredett a harmóniás zsoltárhoz az újsütetű hangszerkíséretes szóló-ének, kántorok és dalárdák szereplése, nem igazán istentiszteleti karéneke. A 19. században gyülekezeteink a genfi zsoltárok nagyobb részét állandóan énekelték. Otthon is, munka közben is. Az istentiszteleti rend egységesítésekor, az ErA megsziile-tése idején, ez nem volt már általános. A református egyház azóta temeti az éneklést, főként a genfi zsoltárok éneklését. Ma már zsoltáros reformátusság nincs. A „találkozós” énekeskönyv (TÉ’96)7 kijelenti Szenei Molnárról 1996-ban a 100. zsoltár után, hogy „az elmúlt századok alatt versei nemcsak a reformátusság, de az egész magyarság féltve őrzött kincsévé lettek”,8 * és a meghagyott zsoltárverseket tovább ritkítja. Megteheti, manapság ennyi strófa sem kell. Hajdan a kisiskolások tudták a zsoltárokat, s már akkor is csak alig hatvan- hetven zsoltárt énekelt a legtöbb gyülekezet, azt sem végig, egy-két versével eleget tett a zsoltározásnak, és erre az ErA ajánlásai is mintát adnak.J Szélsőségesek valóban csak rímes-strófikus zsoltárt énekeltek (például a holland szigorú reformátusok a 20. század elejéig.10) Az ErA nem rosszallja az ébredési hullám evangéüzációs kampányában átültetett vallási líra termékeit, nem foglalkoztatja a sekélyes és individualista kegyesség sajátos zsargonja. A gyülekezeti éneklés aranykorát olyannak mondja, amilyen soha nem volt. Nem jó teológiai norma e nézet, kár, hogy jellemzi a magyar református teológiát ez a történetietlenül eszményítő látás. Solo — nem solo? Ellentmondásos a dalárdák (férfikarok) megítélése. A múlt század derekától bukkantak föl református istentiszteleten. Naturalista (tanulatlan) és tanult (művészi, régebben mesterséges) éneklés problematikája is rejlik megítélésükben, s a tanítóképzők kötelező meg-szervezésével kialakult kántortípus és repertoire recepciója. Az ErA szerint karének nem való református istentiszteletre. Mégis van. Meghatározott (quasi liturgikus) helyen. A bevezető szerint ilyen nem történhetik — majd utasítás taglalja, hogyan történhetik. „Önálló zenei számok vagy karénekek, amelyek még nagyobb passzivitásra kényszerítik a gyülekezetét, nemcsak feleslegesek, de Magyar református énekeskönyv. Bp., 1996. (2. kiad.: Bp., 1997.; 3. kiad.: Kolozsvár, 1999.; 4. kiad.: Bp., 2000.) — A III. világtalálkozóra készült, ezért nevezem „találkozós”- nak. Ld. részletes elemzését: Zsoltár, 1996. 4. sz. 178. p., a kötet címét ld. az előző jegyzetben. Konrád Gyögy egykori cikkének legfontosabb részeit idéztem: Zsoltár, 1995. Vö. még: Egy vers elég? In: Ijclkés^eg/esület, 1996. A múlt század közepéig a költészettani osztály tanulóinak valamennyi zsoltárt tudniuk kellett. A tanítók díjlevelében hajdan külön fizetség járt azoknak, akik jó énekessé nevelték a növendékeiket. Az anglikánok soká elzárkóztak a sok közkedvelt anthem éneklésétől, csak 1800 után fogadták be. Ok nem genfi zsoltárt énekeltek, mindmáig őrzik saját gregorián hagyományaikat.
