Egyháztörténeti Szemle 5. (2004)
2004 / 1. szám - RECENZIÓK - Busku Anita Andrea: Sarnyai Csaba Máté:Polgári állam és katolikus egyház (1848. március-december). A katolikus autonómia-törekvések megjelenése
154 Egyháztörténeti Szemle V/l (2004) tában erről messzemenően számot is ad, mikor a két szervezet közötti kapcsolat egy különleges alakulatát vizsgálja. E sajátos képződmény a katolikus autonómia intézménye. A szakirodalom már jó ideje foglalkozik a kérdéssel — többek között maga a szerző, aki jelen munkájának több fejezetét tárgyalja külön tanulmányokban. (Például a XI. fejezet: „Egy teoretikusan lehetséges megoldás? Horváth Mihály autonómia-koncepciója” című művének újragondolása, míg a VIII. egység az „Oktatási laicizálási törekvések és a katolikus felsőklérus 1848-ban” rövidített verziója.) Ennek ellenére a terminus nem kielégítő használata figyelhető meg, még a tudományos berkeken belül is. A szerző tisztázza a félreértéseket, és összefoglalja a fogalom különböző árnyalatainak halmazát. Értelmezése szerint elsődleges jelentése az egyháznak az államhoz fűződő kapcsolatában való függetlenedései törekvése. Az egykorú egyházpolitika vezetői, a felsőklérus ebben az értelemben használta a kifejezést, ahogyan a történetírásban ugyancsak jobbára ezt értik alatta. Van azonban egy másodlagos jelentése is, amely az egyházon belüli hierarchia összefüggésében értelmezhető; sőt eg}' harmadik kontextusban szintén előfordulhat, a világi hívek befolyásával kapcsolatosan. Jelen írás kiemelten fókuszál a szó alapjelentéséből fakadó nézőpont kutatására, azonban a járulékosnak tekintett értelmezésekre is kitér, ha szükségesnek ítéli. Sőt, az V. fejezetben e képet saját megközelítésével színesíti, mikor a polgári átalakulásra adott reakcióként ragadja meg a fogalom lényegét. Hangsúlyozottan igyekszik felhívni a figyelmet a vitás terminusokra az autonómián kívül is (például a püspöki kar 1848-ban); ugyancsak ezt a célt szolgálja a kötet végén elhelyezett fogalomtár, némiképp a névtár szintén; ám ha netán valakinek ez utóbbi két segédfejezet, a bevezetőben hozzájuk fűzött használati utasítás ellenére mégis kevésnek vagy hiányosnak bizonyulna, az irodalomjegyzékben feltüntetett munkák tanulmányozása révén minden felmerülő kérdésére választ kaphat. A teljes dolgozatot a történelem lehető leghívebb tolmácsolására való törekvés jellemzi. Érthető, követhető, világos gondolatmenetet alkalmaz az események rögzítésénél, azonban kissé kevésbé lényegretörő vagy megragadó a teoretikusabb jellegű közléseknél. Bőven használ forrást; a szakiroda- lom széles skáláját ismeri, viszont nem hagyatkozik mások véleményére, csak ha — és amennyiben — kutatásai azt alátámasztják. Ilyen pont a tizedről való lemondás kérdése, melyet a különböző történetírói hagyományok eltérően ítélnek meg. A szerző a félelemből fakadó kényszer helyett az önként vállalt kötelezettség mellett teszi le a voksát. Végleg leszámol a katolikus egyház sérelmi ábrázolásával (egyik képviselőjeként Meszlényi Antalt említhetjük), mely szerint e vallási szervezet az állam céltáblája, a polgári kormány, az átalakulás áldozata lenne. Az érvelések alapján kellően meggyőze
