Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)
2003 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Bácsfi Diána: A Harcos szakralitása, avagy a Männerbund-szövetségek létrejöttének vallástörténeti alapjai
Bácsfi Diána: A harcos szakralitása avagy a Mánnerbund-szövetségek... 33 bát, s a király meghal. A Diu Crone-ban Gawain társaitól eltérően nem fogad el italt, ezért nem alszik el és fel tudja tenni a kérdést. Az „alvás” meghaladásának jelentése minden iniciatív hagyományban egy a materiális létezés feltételei alól mentesült tisztánlátás elérése volt. Az avatás minden esetben legjellegzetesebb momentuma természetesen a halál eljövetelének felidézése, amely „elnyeli” majd „kiköpi”, tehát „új életre szüli” az avatandót. Ez a koreográfia minden szintjén ábrázolásra kerülhet. Az egyik legdrámaibb megoldás az, amikor a szándékos fájdalomoko^ással, a mai mentalitás számára értelmetlennek és kegyetlennek tűnő avatási kínzásokkal emelik ki a jelöltet a nem nélküli, gyermeki lét lárvaszerű potencialitásából; például megcsonkítják, incisiót vagy subincisiót hajtanak végre rajta, vérét „lecserélik”, arcát meghasogatják vagy mint számos ausztrál törzsnél, a metszőfogát ütik ki. Az ilyen aktusok nem szimpla „bátorságpróbák”, hanem az avatás par excelllence tetőpontját jelentő szakrális momentumok, melyek mitológiai leképeződésükben a sámánavatással mutatnak azonos alakúságot; ez utóbbiaknál (például a jakutoknál) szerepelhet az a kép, miszerint a sámánjelöltet az Alvilágban feldarabolják, megfőzik majd csontjaiból újra összerakják (mint Pelopszot, Zagreuszt és egyéb héroszokat), vagy éppen egy óriási Madár fosztja meg húsától, azért, hogy a csontvázat beavatást végző mesterek „új hússal” láthassák el. Az avatási kínzások a „fejlődés” egy későbbi fokán úgy tűnik, „finomodtak”, enyhébbé váltak, végül már csak abban nyilvánultak meg, hogy a jelöltet valamilyen „megalázónak” szánt aktussal érintették meg, például arculütötték vagy egyéb helyen mértek ütést rá (a lovaggá „ütés”, mint avatási aktus az egykori kardvágás szelídített változata). Egyes apokrif iratok szerint az avatás során az esszénus mester a leendő adeptust arcon legyintette. Az avatási halál totalizált megjelenítése az, amikor a jelölt „víz alá” vagy „barlangba” merül, ahol lenyeli és megemészti egy khthonikus nőstény szörny. Ez utóbbi számos értelmezés szerint természetesen nem más, mint a Nagy Istennő, mint az Anyaméh és a Sír úrnője, a mindent felfaló Idő rettenetes manifesztációja. A hős feladata ilyenkor az, hogy a szörny beleiben vándorolva megpróbáljon kiutat találni. Ez az anyaméhbe való ideiglenes visszajutást és az onnan való előbújást ábrázolja; az, hogy mindig a nedves elemhez kapcsolódó, nőnemű teremtmény gyomráról van szó, az anya terhességére és a magzatvízre utal, a belekben való vándorlás pedig a szülőcsatorna útvesztőjét jelenti. A tellurikus szörnyet az archaikus kultúrák gyakran egy speciális, a teremtmény alakjára emlékeztető kunyhó építésével mintázzák meg, ez H.Schurtz beszámolója szerint Uj-Guineában különösen ismert. A kunyhó itt a tengeri sárkányt, Bariunt formázza, ennek ajtaján (azaz száján) kell az avatandónak belépnie. A pápuáknál egy Kaiemunu nevű sásbábuba dugják be a jelölt fiút, ez krokodilra, bálnára vagy halra emlékeztet. Ez is
