Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)

2003 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Bácsfi Diána: A Harcos szakralitása, avagy a Männerbund-szövetségek létrejöttének vallástörténeti alapjai

Bácsfi Diána: A harcos szakralitása avagy a Mánnerbund-szövetségek... 33 bát, s a király meghal. A Diu Crone-ban Gawain társaitól eltérően nem fogad el italt, ezért nem alszik el és fel tudja tenni a kérdést. Az „alvás” meg­haladásának jelentése minden iniciatív hagyományban egy a materiális lé­tezés feltételei alól mentesült tisztánlátás elérése volt. Az avatás minden esetben legjellegzetesebb momentuma termé­szetesen a halál eljövetelének felidézése, amely „elnyeli” majd „kiköpi”, tehát „új életre szüli” az avatandót. Ez a koreográfia minden szintjén áb­rázolásra kerülhet. Az egyik legdrámaibb megoldás az, amikor a szándé­kos fájdalomoko^ással, a mai mentalitás számára értelmetlennek és kegyet­lennek tűnő avatási kínzásokkal emelik ki a jelöltet a nem nélküli, gyerme­ki lét lárvaszerű potencialitásából; például megcsonkítják, incisiót vagy subincisiót hajtanak végre rajta, vérét „lecserélik”, arcát meghasogatják vagy mint számos ausztrál törzsnél, a metszőfogát ütik ki. Az ilyen aktu­sok nem szimpla „bátorságpróbák”, hanem az avatás par excelllence tető­pontját jelentő szakrális momentumok, melyek mitológiai leképeződésük­ben a sámánavatással mutatnak azonos alakúságot; ez utóbbiaknál (példá­ul a jakutoknál) szerepelhet az a kép, miszerint a sámánjelöltet az Alvilág­ban feldarabolják, megfőzik majd csontjaiból újra összerakják (mint Pelopszot, Zagreuszt és egyéb héroszokat), vagy éppen egy óriási Madár fosztja meg húsától, azért, hogy a csontvázat beavatást végző mesterek „új hússal” láthassák el. Az avatási kínzások a „fejlődés” egy későbbi fo­kán úgy tűnik, „finomodtak”, enyhébbé váltak, végül már csak abban nyilvánultak meg, hogy a jelöltet valamilyen „megalázónak” szánt aktussal érintették meg, például arculütötték vagy egyéb helyen mértek ütést rá (a lovaggá „ütés”, mint avatási aktus az egykori kardvágás szelídített változa­ta). Egyes apokrif iratok szerint az avatás során az esszénus mester a le­endő adeptust arcon legyintette. Az avatási halál totalizált megjelenítése az, amikor a jelölt „víz alá” vagy „barlangba” merül, ahol lenyeli és meg­emészti egy khthonikus nőstény szörny. Ez utóbbi számos értelmezés szerint természetesen nem más, mint a Nagy Istennő, mint az Anyaméh és a Sír úrnője, a mindent felfaló Idő rettenetes manifesztációja. A hős feladata ilyenkor az, hogy a szörny beleiben vándorolva megpróbáljon ki­utat találni. Ez az anyaméhbe való ideiglenes visszajutást és az onnan való előbújást ábrázolja; az, hogy mindig a nedves elemhez kapcsolódó, nőnemű teremtmény gyomráról van szó, az anya terhességére és a magzatvízre utal, a belekben való vándorlás pedig a szülőcsatorna útvesztőjét jelenti. A tellurikus szörnyet az archaikus kultúrák gyakran egy speciális, a teremt­mény alakjára emlékeztető kunyhó építésével mintázzák meg, ez H.Schurtz beszámolója szerint Uj-Guineában különösen ismert. A kuny­hó itt a tengeri sárkányt, Bariunt formázza, ennek ajtaján (azaz száján) kell az avatandónak belépnie. A pápuáknál egy Kaiemunu nevű sásbábuba dugják be a jelölt fiút, ez krokodilra, bálnára vagy halra emlékeztet. Ez is

Next

/
Oldalképek
Tartalom