Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)
2003 / 2. szám - RECENZIÓK - Restás Attila: Gábor Csilla: Káldi György prédikációi. Források, teológia, retorika
Recenziók 145 ráshasználatot illetően amellett, hogy Káldi műveltségszerkezetére és érdeklődésének irányára is tanulsággal szolgál, egyszersmind szövegalakítási módszerekre is rávilágít. Az antik, középkori vagy kortárs auktoroktól ugyanis a prédikációszerző nem teljes gondolatmeneteket, hanem csak azok töredékeit idézte, ezért az idézett szövegek egy eltérő típusú szövegbe épülnek be. Érdeme a monográfiának, hogy azt is megmutatja, mi lesz egy toposz vagy exemplum helyi értéke a másfajta szövegösszefüggésben. Eközben Gábor Csilla mértéktartóan használja az intertextualitás elméletét, a kora újkori és posztmodern szövegkezelési módszerek vizsgálatának fölvetésével pedig a továbbgondolás lehetőségét is kijelöli. Temészetesen a „hagyományos”, „eredetkutató” filologizálás sem marad eredmény nélküli, mert kimutatja, hogy például a Pázmány és Káldi által forgatott, kortárs vagy éppen jezsuita források felhasználása eltér egymástól, amivel Káldi egyéni érdeklődését — talán könyvgyűjtési igényét — is jelzi. A Káldi-prédikációk teológiai rendszerét vizsgálva a skolasztika háttérbe szorulását lehet regisztrálni: a Szentírásra való gyakoribb hivatkozások és az egyházatyák szerepének a megnövekedése a protestantizmussal folytatott hitvitának is az eredménye. A teológiatörténet ismeretében például a Tridentinum utáni katolicizmus teológiai témái a kommunikációs helyzetnek, a hallgatóság műveltségi szintjének figyelembe vételével azért tarthatnak igényt érdeklődésünkre, mert nemcsak a popularizáció megkívánta szövegalakítási technikák, de a végtelenről való véges emberi beszéd dilemmái is elemzési szemponttá lépnek elő. Érzékenyen szól továbbá a keresztény egzisztencia feszültségeiről (kegyelem és szabadság), hiszen a szabad akarat kérdése a protestánskatolikus szembenállás elvi alapja is. Hasonlóképpen a finom ötletesség példája, hogy a Szt. Ignác-i Lelkigyakorlatok ismeretében találja meg a prédikációkban azt a törekvést, hogy „a lelkeket döntésre, majd a meghozott döntéssel összhangban levő további lépésekre ösztönözze. És talán ebben rejlik a beszédek oly sokat emlegetett etikai irányultságának gyökere is.” (100. p.) A prédikációk forrásainak, teológiájának, retorikájának a megvilágítása számos rokontudomány kérdésfölvetésével és eredményével érintkezik (folklór, szemiotika, eszme- és mentalitástörténet stb.). E helyütt csupán azokra a magyar nyelvművelő mozgalmakra hívom fel a figyelmet, amelyek alapján „az egyértelmű és érzékletes anyanyelvi teológiai kifejezésre törekvést is értékeljük.” (110. p.) Hogy Gábor Csilla következő monográfiája ebből az irányból várható, jelzik a hasonló igényű publikációi.1 Devóció és nyelvalkotás. In: Religió és retorika. Kolozsvár, 2002. (Ariadné könyvek) 278-317. p.; Meditáció, teológia, nyelvalkotás. In: Gábor Csilla - Selyem Zsuzsa (szerk.): Kegyesség, kultusz, távolítás. Kolozsvár, 2002. (Sapientia könyvek, 12.) 11 -36. p.
