Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)
2003 / 2. szám - RECENZIÓK - Restás Attila: Gábor Csilla: Káldi György prédikációi. Források, teológia, retorika
146 Egyháztörténeti Szemle IV/2 (2003) A monográfia legterjedelmesebb, retorikai fejezetét ismertetve érdemes felhívni a figyelmet azokra az összekötő szálakra, amelyek erősítik a kapcsolatot e fejezet és az előzőek között. A szerző az olvasó munkáját is megkönnyíti, amikor efféle belső hivatkozásokhoz folyamodik: „jól láthattuk ennek Káldi Györgyre jellemző megoldásait a forráskezelés értelmezése során” (87. p.) vagy az, hogy egy-egy kérdésről „majd máshol szólunk bővebben”. Gyakori gesztusa a szerzőnek, hogy mielőtt belekezdene egy új témakörbe, összefoglalja azokat az elért eredményeit, melyeknek az ismeretét szükségesnek tartja az elemzés folytatásához. Ez is jelzi, hogy Gábor Csilla műve igényesen megformált szöveg, nemcsak számít az olvasó cselekvő közreműködésére, de határozottan irányítja is az általa végigjárt gondolatmenetben. A Káldi György prédikációi későbbi részei így mintegy elolvassák, értelmezik a korábbiakat is, és ebben az állandó újrafogalmazásban, a megváltozott szövegösszefüggés, a megváltozott távlat okozta átrendezésben az irodalmiság lényegére érezhetünk. A könyv nem egy részlete ezért önértelmező szövegként is olvasható. Alapos kifejtést kap a klasszikus retorika delectare-docere-movere előírása, a szerző bizonyítja, hogy ez a hármas célkitűzés azonos irányba hat, s a gyönyörködtetés — a hasznosság igényétől el nem szigeteken — a változatosságra való törekvésben ölt testet. (122-131. p.) A prédikátori magatartást, a kommunikációs helyzetet megvizsgálva pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a szentbeszédek valódi funkcióikat a liturgiában töltik be. (Kivételt képeznek a szintén elemzett tematikus prédikációk, például a Tízparancsolatról\ melyek csak látszólag beszédek, valójában egy értekezés egymást követő fejezeteit olvassuk.) Noha a szakirodalomban általánosan elfogadott a retorika interkonfesszionális voltának az elfogadása, a szerző ezt is árnyalni tudja- egy eddig ismereden adalékkal: a jezsuita Regius Orator Christianus-iloTca az antik eredetű három beszédnem mellett külön fejezetben ismerteti a melanchthoni eredetű genus didascalicum-oí. így teljes joggal hangsúlyozza ennek a beszédnemnek is a jelentőségét, melyet az eddigi kutatás csak a protestáns gyakorlatban ismert fel. (145. p.) A retorikatörténeti megfigyelések mellett a szerző nem zárkózik el művelődés- és mentalitástörténeti tanulságok közlésétől sem, idézve Káldinak a kortársaival kapcsolatos elbeszéléseit (az ivásban mértéktartásban példát mutató Kutasi János győri püspök, a prédikálásban betegen is elől járó Telegdi Miklós és Kutasi vagy a saját édesapjára hivatkozva a szolga bérét betegségében is fizető úr példája). Hasonlóan érdekes adalék lehet, hogy a szülő-gyermek kapcsolat érvényességi köre mellett az úrszolga, elöljáró-alattvaló viszonyrendszerére is ugyanazokat az alapelveket állapítja meg. (191., 199. p.)