Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)
2003 / 2. szám - RECENZIÓK - Restás Attila: Gábor Csilla: Káldi György prédikációi. Források, teológia, retorika
144 Egyháztörténeti Szemle IV/2 (2003) zsoltárfordítóval foglalkozó irodalomtörténészeket is. Mindez természetesen nem változtat azon, hogy új kézikönyvvel gyarapodtunk, amely csaknem négyszáz esztendős Zsoltárkönyvünket a maga eredeti szépségében és kontextusában állítja elénk. Iker-könyvével, amely Goudimel négyszólamú feldolgozásaival közli a szövegeket, kiváló elindítója lehet ez majd egy olyan munkálkodásnak, amely lehetővé teszi az évforduló méltó megünneplését. (S^abó András) Gábor Csilla: Káldi György prédikációi. Források, teológia, retorika. Debrecen, Csokonai Kiadó, 2001. (Csokonai könyvtár 24.) 296. old. Irodalomtörténeti gyakorlatunkban máig nem megszokott kérdések fölvetésével kezdi doktori értekezésének monográfiává fejlesztett változatát a szerző: A Bevezetés azt a problémát fogalmazza meg, hogy a történész szükségszerűen a jelen távlatából ítél, ám ismernie kell a vizsgált korszak maitól különböző irodalmi kánonját, értékvilágát, működési rendszerét, továbbá e két tényező együttesen képes játékba hozni azt az értelmezői nyelvezetet, amelynek a megteremtése és következetes működtetése a kötet egyik érdeme. Ugyancsak a Bevezetésben jelenti ki, hogy függetlenedni kíván az elemzési sablonoktól, kliséktől, és az a célja, hogy kijelentéseit funkcionálissá tegye. Végső soron az a kiindulási pont fogalmazódik meg, hogy a vizsgált műfaj, a prédikáció „nem csupán csíráiban hordozza a később kibontakozó szépirodalom kezdeményezéseit, hanem maga is szép- irodalom.” (24. p.) Hogy ez a kijelentés nem csak szólam, jelentős részben köszönhető a megelőző kutatónemzedékek — például a szerző közvetlen mesterei — elméleti igényességének, akik a 17. századi egyházi (jezsuita) irodalom, Pázmány és Nádasi János működésének feltérképezésével megteremtették azt a kontextust, amelyben Gábor Csilla Káldi-kutatásait méltathatjuk. Ezekre az alapokra építve szűkíthette le kutatási témáját a szerző arra a három szempontra, amely egyben a kötet alcíme is lett (Források, teológia, retorika). Például: „A prédikációknak a felhasznált források mennyiségére vonatkozó vizsgálata első gondolatra fölöslegesnek tűnhet, hiszen az összkép várhatóan nem különbözik lényegesen attól, amely Pázmány Péter beszédeinek ilyen irányú feltérképezése nyomán kirajzolódott. A Bitskey István által elvégzett analízishez hasonló, teljességre törekvő statisztika elkészítése valóban túlságosan munkaigényes vállalkozás lenne az eredmény nagyságrendjéhez képest. ”(27. p.) Az elődöktől való eltávolodás és továbblépés lehetőségét az irodalmi (retorikai) elemzés szempontjainak erősítése hozta, s a szerző az eddigi Káldi-kutatások elért részeredményeit is ennek rendeli alá. A for-
