Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)
2003 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Bácsfi Diána: A Harcos szakralitása, avagy a Männerbund-szövetségek létrejöttének vallástörténeti alapjai
Bácsfi Diána: A harcos szakralitása avagy a Mánnerbund-szövetségek... 25 ugyanazon célra irányul, mint a böjt, az elkülönülés, a spirituális oktatásban részesülés vagy a teljes magányba vonulás. Ez az abszolút cél pedig nem más, mint a profán ego feloldása a magasabbrendű valósággal való teljes azonosulás által — ily módon viszont az avatási közösségek, illetve maga az avatás a szoteriológia sui generis megvalósítójává, a létezés voltaképpeni megszentelésének technikájává válik. És éppen ez az, aminek eltűnése, illetve átélt valóságból pusztán irodalmi motívummá változása a deszakralizált korszakban élő ember tudatában akkora űrt hagyott maga után, amelynek fájdalmát a történelem ki tudja mikor és minek köszönhetően lesz csak képes kiheverni. Ferg, Wut, ménosz és egyebek - a héroszok „antiszociális” viselkedése A vallástörténeti szakterminológia Mánnerbundnak nevezi azokat az adott közösség teljes jogú fegyverképes férfitagjait egyesítő titkosbeavatási szövetségeket, melyek célja az volt, hogy az ifjakat a profán — a nőkkel és gyermekekkel azonosan alacsony értékű — létezésből kiragadva rettentheteden harcosokká, valójában a „Harcos” esszenciális megtestesítőivé szentelje. Látni fogjuk, hogy az ilyen csoportok léte nemcsak a ma létező kezdetleges civilizációs szinten álló közösségekben, de az ókor magasrendű kultúrával rendelkező népeinél — az óindeknél, az irániaknál, a görögöknél, rómaiaknál, germánoknál, trákoknál, kaukázusi népeknél stb. — is kimutatható. Mint az archaikus mentalitás legtöbb eleménél, itt is fennáll a nem szakrális szféra meghaladása iránti primordialis sóvárgás, amely a Kezdeteknek a Létezés elemi erejű intenzitását jelentő differenci- áltadan egységével való eggyéolvadásra illetve az elveszett történelemmentes sík újramegteremtésére irányul. Azoknak a vallástörténészeknek, akik a fenti interpretációban az „aranykor iránti vágy” túlhangsúlyozását látják és kritizálják, itt mindjárt felhívjuk a figyelmét a történelem nagy „mítoszteremtő” ideológiái megjelenésének körülményeire, számos esetben a hívek alacsony száma ellenére is az eszme terjedésének megdöbbentő sebességére illetve az általa kiváltott érzelmek történészek tucatjait megoldhatatlan kérdés elé állító „misztikus” intenzitására — legyen szó akár a középkori eretnek bogumilokról és katharokról, akár a 20. század sajátos szoteriológiát alkalmazó pszeudo-vallásáról, a kommunizmusról. Álláspontunk szerint ha a kontextualizmus divatjának megfelelően az adott kulturális jelenségeket merő esetlegességeknek fogjuk fel, ugyanoda jutunk, ahová a 19. század végének racionalista-intellektualista etnológusai, akik az archetípusokat pusztán a „primitív” korok furcsaságaiként értékelték, amelyek a világ „prelogikus”, azaz „helytelen” magyarázatából keletkeztek. Nos, aranykormítoszokat és a Kezdetek visszatérésében őszintén
