Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)
2003 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Bácsfi Diána: A Harcos szakralitása, avagy a Männerbund-szövetségek létrejöttének vallástörténeti alapjai
26 Egyháztörténeti Szemle IV/1 (2003) hívő embereket ma is találunk, és nemcsak Ausztrália szavannáin vagy Dél-Amerika dzsungeleiben, hanem a modern, iparosodott társadalmakban. Visszatérve alaptémánkhoz, az általunk vizsgált ősi világkép az „Első Időket” paradox módon egyszerre érezte a tomboló Káosz démoni illetve a Mindenség törvényeit önmagában foglaló Harmónia idilli korszakának, ám a lényeg az, hogy ezt az egzisztenciális fázist tekintette abszolút szentnek, par excellence a létnek magának; ami ezen kívül esett, az érthetetlennek, értelmedennek, időlegesnek, mulandónak és álságosnak — nemlétnek! — tűnt előtte. A primordiális idők világát — melyet Eliade után mi is csak egyszerűen a „Kezdetek” korának nevezünk — a Centrálissal való tér-és időbeli azonosulás, tehát a Szent Közép közelében létezés jellemezte, erre utalnak azok az aranykormítoszok, melyek a differenciáladan egység megszűnését a Világfa vagy Világoszlop eltörésének, az Egekbe vezető fonal, kötél vagy létra elszakadásának tulajdonítják. Amennyire ezt az idealizált létmódot a spontaneitás, az univerzalitás és a totalitás kategóriái írhatták körül, úgy a „későbbi” korokat a „keresés”, az „irányvesztés”, a „dezintegráció”. A Kezdetekhez vezető szál tehát valamilyen hiba vagy bűn következében megszakadt, ám az ősök által megszabott rítusok segítségével mégis remény van az újraegyesítésre: az aranykori tettek imitálása, a motívumok változadan, redundáns ismételgetése és az egyes létmódok és kategóriák — férfi, asszony, sámán stb. — önmaguk principiális szerepkörébe való szakrális reintegrálása, az avatás — biztosíthatja a közösség fennmaradását, jólétét és üdvösségét. E gondolatokat azért bocsátottuk előre, hogy megértsük, mit jelent az „antiszociális” viselkedés, tehát az insania sacra a Männerbund- rítusok koreográfiájában. Természetesen ezzel nem azt állítjuk, hogy minden orgiasztikus, eksztatikus avagy a személyiség ontológiai elváltoztatá- sával — pl. állattá változással - járó rituálé szükségszerűen Saturnalia- típusú magyarázatra vezethető vissza. A számos ausztráliai törzs bizonyos ünnepein megengedett lopás vagy nőrablás bizonyosan hordoz ilyen aspektusokat, viszont pl. a farkasember-történetek inkább a vadászmágia képzetkörébe tartoznak, bár az is elképzelhető, hogy a vadászattal kapcsolatos rímsok és szimbólumok, így a „ragadozóvá válás” által az „emberi” mivolt felállította korlátok (szégyenérzet, félelem, törvények, monogámia stb.) eltörlésének igénye ismét az aranykori állat-ember egység nosztalgikus kifejeződése lehet. Tény, hogy az olyan társadalmakban, ahol elsődlegesen harcos és vadász, a férfi a szánalmat nem ismerőén, spontán, ösz- tönszerűen gyilkoló húsevő állatok között találja meg ideálképeit. A ragadozó viselkedése az ölés szakralitását és mindent elsöprő - lényegében a teremtés előtti világ khaotikus „törvénytelenségét” felidéző — khthonikus esszenciáját jeleníti meg, egyúttal a primordiális Vadász és Vadállat dialektikus azonosságára utal; számos kultúra ismeri azt az elképzelést, hogy
