Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)
2003 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Bácsfi Diána: A Harcos szakralitása, avagy a Männerbund-szövetségek létrejöttének vallástörténeti alapjai
24 Egyháztörténeti Szemle IV/1 (2003) férfiak használatában állnak. Az ilyen típusú avatási tabuk világosan mutatják tehát a létmódváltás mindenekfeletti szakrális intenzitását — az egyén ugyanis az avatással válik alkalmassá arra, hogy létezésében orientációt nyerve önmagában totali^álja a% archetípust, így ettől kezdve annak megfelelően - egy hivatás, egy mesterség vagy egy biológiai létmód képviselőjeként — az in illo tempore megadott minta szerint viselkedhessen. Ez a kirobbanó intenzitású sajátos egzisztencia azonban csak akkor válik teljessé, ha a hasonló őstípust megtestesítő egyének együtt élik át a számukra meghatározott létmód misztériumába való bevezetést, együtt hajtják végre a rájuk vonatkozó szintén szakralitással átitatott tevékenységeket (pl. a vadászatot) illetve a szertartásokon és ünnepeken újra és újra együtt azonosulnak a Kezdetek mitikus történelmének megfelelő alakjaival — tehát immár értelemmel rendelkező létezésüket szövetségekbe (pl. férfi, női, vadász, kovács stb.) tömörülve folytatják. A korábbi idők vallástörténészei és etnológusai az ilyen típusú avatási szövetségek tagjainak sokszor megdöbbentően kegyetlen avagy a modern ízlés szerint felháborítóan obszcén megnyilvánulásait a „barbárság” jeleként vagy Freud nyomán a tudatalatti mélyén rejlő ösztönök feltöréseként értelmezték. Ám nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy az öncélú kegyedenség illetve az öncélú szexualitás inkább a deszakralizált történeti korok szülöttei; az archaikus világkép szerint az ilyen aktusok a szakralitásnak megfelelően egy transzcendentális Mintát utánozva — imitatio dei! — történtek. Megfelelő teoretikai alapelvekből kiindulva tehát nem fogjuk „primitívnek” vagy „barbárnak” érzékelni sem a nők megfélemlítésével és bántalmazásával járó selknam ifjúavatási rítust, sem a dagesztáni nőszövetségek szexuális kicsapongásait, de még az Ynglingasaga „medvebőrös” harcosainak ámokfutását sem. Megérthető ugyanis, hogy a személyiség eltorzulása, „elvesztése” illetve az ösztönszerű cselekedetek ezt kísérő féktelen intenzitása tulajdonképp nem mások, mint a szakrális esszenciájába való újra és újravisszaolvadás technikái; eredetükben és céljukban nem sokban különböznek a katartikus élmény megéléséhez vezető másik út, az aszkézis gyakorlatától, bár ez utóbbit a modem elme nyilván kevésbé ítéli el, mit az „orgiákat”. Ám tudjuk, hogy az indotibeti tantrikus rendszer az abszurd önkínzásnak tűnő eljárások alkalmazása mellett a szexualitás par excellence „jógatechnikává” magaszto- sítására is képes — a gnósztdcizmus ehhez hasonlóan pedig a Léleknek az Anyagból való kiszabadítására vagy manicheus módra a teljes önmegtartóztatást, vagy pedig a mindkét nemben jelenlevő nyers szexus legteljesebb kiélését javasolja, ez utóbbira a phibionita irányzat szolgáltat példát. Az avatás illetve bizonyos ünnepek során a rituális meztelenség, a kollektív orgiasztikus rítusok, a törvények felfüggesztése, a lopás vagy a bizonyos csoporthoz tartózok bántalmazásának megengedettsége amellett, hogy a Kezdetek differenciáladan ősformája iránti nosztalgiát sugároz,
