Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)
2003 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Tóth Zsombor: EGOizmus. Az énreprezentáció mint én-performancia (self-fashioning) Bethlen Miklós emlékiratában
Tóth Zsombor: Az én prezentáció Bethlen Miklós irataiban 63 az általa alapított iskola módszertani elveit szem előtt tartva (textuskontextus reláció) szándékszom bemutatni, hogy az emlékiratban a puritanizmus mint elsődleges kontextus23 milyen szerepköröket, idendtásokat kínál, és hogyan szabályozza és teszi lehetővé az én-performancia textuális megvalósulásait, illetve e komplex identitás létrejöttét. A puritanizmus szerepkörei Bethlen Miklós énreprezentációiban A privatus és publicus nyilvánosságmodellek reprezentációs sajátosságai Figyelembe véve azt a metahistóriai konklúziót, miszerint a történeti reprezentáció két narrációtípus {privatus és publicus) mentén szerveződik, könnyen adódna a jogos feltételezés, miszerint az énség reprezentációja is e két elv jegyében valósul meg. Noha ezt a két narrációtípust, a privatusx. (magán)élettörténetként, a publicust. kortörténetként fordíthatjuk, és ezek többé-kevésbé kiegyensúlyozva, együttesen teremtik meg az emlékirat elbeszélését, narrációját, az énreprezentáció szintjén jelentős módosulásokkal szembesülünk. Ha a privatus/publicus párosban kétfajta nyilvánossági modellt azonosítunk be, amelyek a magánélet, illetve a közélet reprezentációs terét és kulturálisan elsajátítható, performálható magatartásmintáit, szerepköreit szabályozzák, szembeötlő, hogy a publicus nyilvánossága artikulálta énreprezentációk változatosabb és nagyobb számú szerepeket aktivizálnak, mint a privatus nyilvánosságmodellé.24 Egy rendkívül izgalmas paradoxonja ez az emlékiratnak, hiszen Bethlen maga erőteljesen hangsúlyozza beszámolójának „privát” jellegét, amely elsősorban családi „ususra”25 készült, noha a szöveg publikussá tétele ellen feltűnően nem röpiratok bizonyos passzusait is bevonom. Ugyanis az én-performancia, ahogy már történt uta- lás erre, nemcsak textuális, hanem nem-textuális reprezentációs lehetőségekkel is operál, amelyek sajnos a történeti távolság miatt számunkra hozzáférhetetlenek, és éppen ezért, minden olyan szöveg, amely az emlékírói, visszaemlékező-gyónó szituációtól eltérő, tehát más élethelyzetet, kommunikációs kontextust feltételez rendkívül hasznosnak ígérkezik az én-performancia átfogó értékeléséhez. Nincsenek kétségeim afelől, hogy Bethlen Miklós emlékiratában az énségről szóló beszéd, ennek reprezentációi más forrásokra is visszavezethető, nemcsak a puritanizmusra, hiszen Bethlen maga utal Ágostonra, Thuanusra és Petrarcára. Ennek ellenére értelmezésem jogosultságát az az átfogó reláció indokolja, amely az emlékiratot mint textust a puritanizmus szövegeihez mint kontextushoz kapcsolja, az énség.n kívül sok más tematikai vonatkozásban (történeti tudat, történelemkoncepció és történelemszemlélet, az egyéni kegyességgyakorlás, teológiai világnézet és műveltség, bölcseleti és spirituális meghatározottságok stb.) intertextuális és kultúrantropológiai szempontból egyaránt. Nagy valószínűséggel ez azzal magyarázható, hogy a 17. század főúri kultúrája sokkal inkább a publicus nyilvánosságmodell énséggel kapcsolatos szerepköreit kanonizálttá és forgalmazta, mintsem a privatusét. Noha Bethlen az emlékirat-irodalomban kötelező toposszá vált poskritást is potenciális olvasói-
