Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)
2003 / 1. szám - RECENZIÓK - Sándor István: Kovács K. Zoltán - Gyorgyevics Miklós (szerk.): Híven önmagunkhoz. Brankovics István összegyűjtött írásai a kereszténydemokráciáról
132 Egyháztörténeti Szemle IV/1 (2003) szerkesztette kötet forrásgazdagsága révén kiemelkedik közülük. Az eszmetársak szándékaik szerint a válogatott Barankovics-hagyaték közreadásával átfogó szellemi portrét nyújtanak a „magyar kereszténydemokrácia apostoláról”. A könyv hét fejezete temadkusan mutatja be a politikai gondolkodó és cselekvő politikus Barankovics Istvánt. Az írások és beszédek nem keltezésük időrendjében szerepelnek, ám egy teljes életpályára engednek »pillantást. Az első világháború utáni Magyarország számos problémájára Barankovics szerint csakis a hathatós változtatás adhat megoldást. A fiatal újságíró tág szellemi látóhatárán így kerülnek egymás mellé a 19. századi reformkor, forradalom, kiegyezés és a 20. századi keresztényszociális mozgalom nagy alakjai. A megújulást ő Prohászka Ottokár és Giesswein Sándor nyomdokain képzelte el XIII. Leó pápa Rerum Novarum és XI. Pius pápa Quadragesimo anno kezdetű enciklikái szellemében. A náci Németországnak a magyarországi közgondolkodásra gyakorolt erősödő befolyására is keresztény feleletet ad. Pápai enciklikáról (XI. Pius: Mit brenneder Sorge) ír, több cikkében Szent István királyt (az ő kereszténységét, európaiságát, magyarságát) idézi meg, előszót fogalmaz a híres svájci közgazdász, Wilhelm Röpke: A harmadik út című könyvéhez. Mégis ez az a probléma, ami őt mint haladó katolikust leginkább egy táborba hozza össze az egyébként másként gondolkodókkal. Vallja: „Nem az a fontos, hogy ki mond valamit, a mi értékmérőnk az: mit mond valaki.” A keresztény középosztálynak a klérushoz, s főként a hierarchiához kevésbé kötődő reformer tagjaival tartott barátsága mellett kapcsolatba kerül a baloldali (kommunista, szociáldemokrata), liberális és népi gondolkodókkal, politikusokkal. A második világháború után éppen ez a nyitottsága és az új problémák iránti látszólagos közömbössége nehezítette meg a katolikus püspöki karral, kivált Mindszenty József hercegprímással való viszonyát. Az őt több helyről ért vádakra adott válasza saját szavaival így foglalható ösz- sze: az egyház és az állam békességét olykor hatásosabban szolgálhatják azok az erőfeszítések, amelyek a hallgatás, a „lelakatolt száj” diplomáciai előnyeit sem mellőzik. Kompromisszumkereső magatartását — amellyel még saját pártjában sem azonosul maradéktalanul mindenki — végül is a totális hatalomra jutó kommunista párt nem tolerálja. Az emigrációban elsősorban teoretikus kérdések foglalkoztatják. A kereszténydemokráciáról, valamint a keresztény politikáról szóló általános írásait ott veti papírra. A Híven önmagunkhoz című könyv befejező, nyolcadik fejezete néhány kortárs (Dessewffy Gyula, Mézes Miklós, Szőnyi Zsuzsa, Frey András) visszaemlékezését közli. A kötetet a szerkesztők gondosan egy
