Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)
2003 / 1. szám - RECENZIÓK - Fazekas Csaba: A Kalocsa-Bácsi Főegyházmegye történeti sematizmusa, 1777-1923. Szerk.: Lakatos Andor. Kalocsai Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár, 2002.
128 Egyháztörténeti Szemle IV/1 (2003) A Lakatos Andor által sajtó alá rendezett kötet a hazai történet- írásban egyedülálló — reményeink szerint: úttörő — vállalkozás. A schematismusok kutatásának ugyanis nemcsak a hozzáférhetőség szab korlátot, hanem az is, hogy nagyobb folyamatok, életutak feltárására csak hosszas böngészés után nyílik lehetőség. A schematismus, mint kiadvány típus valamennyi előnyét és hasznát egyesíti, ugyanakkor a hiányosságait kiküszöböli a „történeti schematismus” műfajteremtő kísérlete. (Átfogó egyházmegyei kiadványok azért megjelentek már, ezek elsősorban főpapi életrajz-gyűjtemények, illetve találkozhatunk olyan egyedülálló személyi adattárral is, mint az 1987-ben Münchenben napvilágot látott, Pfeiffer Já- nos-féle történeti névtár a veszprémi egyházmegye több, mint három évszázadának papságáról.) Mint Lakatos Andor bevezetésében joggal jegyzi meg, „a hosszú időn át, hasonló adatszerkezetben közölt információk korunkban, az adatbázisok világában kézenfekvő módon feldolgozásra és összegzésre vártak”. Valóban, a kihívás az egyháztörténet szerelmesei, kutató történészei számára kézenfekvő, hiszen a schematismusok évszázadokon át gyakorlatilag ugyanabban a szerkezetben, belső tagolással, szemlélettel jelentek meg, és alig találni olyan történeti adatállományt, amelyet ennyire változatlan, forráskritikai megjegyzéseket alig igényelve követhetünk végig. Lényegében csak a „nagy” politika egyházmegyékre (például egyházmegye-határokra...) gyakorolt hatásai teszik szükségessé azt, hogy a schematismusok feldolgozásának más módszertani irányelveket válasz- szunk az egyes történelmi periódusokban. Nyilván ez utóbbi körülmény indokolta a Kalocsa-Bácsi Főegyházmegye történeti schematismusának fent jelzett időhatárainak 1777- 1923 közötti kijelölését is, amit külön nyomatékosított, hogy ebben az intervallumban 137 esztendőben megjelent a schematismus, és csak 10 olyan év volt, amelyben nem. Előbbiek gyakorlatilag a „békeidőknek” fe- leltethetők meg, hiszen az elmaradt évek között találjuk 1849—1850-t, 1916-1918-at, 1920-at és 1922-t is. Figyelemre méltó, hogy a történeti schematismus sajtó alá rendezésekor a szerkesztő jól átgondolt módszertani elveket alakított ki. Igyekezett a 21. századi kutató számára áttekinthető, hasznosítható adatbázist kialakítani a schematismusokból, ugyanakkor tudatosan törekedett az eredeti források hangulatának, ahogy ő joggal fogalmaz, „ízének” közvetítésére is. Ezért például üdvözölni tudjuk az elhatározást, hogy a legtöbb nevet, titulust, adatot eredeti, latin nyelven közöltek, a fordítás nemcsak a hibalehetőségeket (és lényegében feleslegesen a kiadás előkészítésére fordított időt) növelte volna, hanem az egyháztörténetben jártas kutatók számára feleslegesnek is bizonyul. Ami pedig az érdeklődő nagyközönséget illeti, talán nem baj, ha e kötet átlapozása után az olvasó maga is akaratlanul elsajátít néhány latin kifejezést. A schematismusok jellegéből adódóan problémát jelentett az évszámok
