Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)

2003 / 1. szám - "A KATEDRÁRÓL" - Oexle, Otto Gerhard: A szerzetesség kialakulása, mint történelmi probléma

102

Egyháztörténeti Szemle IV/1 (2003)

kötött élet volt, mely feltételezte a kötelező engedelmességet a regulával és az apáttal szemben. Ez az engedelmesség magában hordozta az élet, az egész életmód fegyelmezettségét, „uniformizálását”, s ez külsőleg a ruhaviselet és a napirend egységességében nyilvánult meg. A szó, mely ebben az összefüggésben újra és újra felbukkan, így hangzik (latin fordításban): ordo vagy ordo disáplinaris. Ez az ordo úgy volt kialakítva, hogy a szabályozott és fegyelmező kolostori életvitel alapját képezhesse a normális, hétköznapi életnek, mely mindenki számára nyitott. Az ordo disáplinaris „szokványos életet” jelent, túlzások nélkül — beleértve ebbe a böjtölés, a virrasztás és az imádság mértékét is. Elrendel például napi kétszeri étkezést, és elegendő alvást is biztosít. A pachomiusi szerzetesség közösségi élete tehát egy olyan szabályozott életvitel alapját képezi, amely az akkori átlagember lehetőségeihez igazodott.

Az is fontos, hogy miként vélekedik a pachomiusi szerzetesség a tulajdonról és a szegénység kérdéséről. A középpontban itt is a javak egyenlő birtoklása, a szegénységideál van, mely a lakás, ruházkodás és táplálkozás alapvető szükségleteit úgy elégíti ki, hogy mindenki igényeit figyelembe veszi, és mindenkinek annyit juttat, amennyire szüksége van. Pachomius szerzeteseinek az életszínvonala „messze meghaladta azt a szintet, mely abban az időben az ország szegényeire jellemző volt”; a „remeték aszketikus elképzeléseihez képest vagy akár az átlagember életmódjával összevetve — akik közül maguk a szerzetesek is kikerültek — kifejezetten jónak” mondhatjuk. Ennek megfelelően a fizikai munkát nem az aszkézis eszközének tekintették, és nem is csupán a megélhetés biztosítására szolgált, hanem „keresztényi felelősségből fakadó valóságos munkaerkölcs” állt mögötte. A munkához és a szegénységhez való viszonyulásukban egyaránt valami újat mutattak fel.

Nem nehéz tehát arról meggyőződni — már csupán Pachomius kolostori regulája alapján is —, hogy ezeknek a szerzeteseknek nem az aszkézis volt a vezérelve. Az őket vezérlő eszmét úgyO hívták: „közösség”, görögül koinonia, latinul communio. A „közös élet” fogalmát is használták, koinos bios, és itt meg kell jegyeznünk, hogy Pachomius írásai a „közösség” szót nem az eucharisztikus úrvacsora kapcsán használják, hanem a közös tulajdon vonatkozásában. Tehát ezek is kifejezetten az Újszövetségre, a Cselekedetek könyvére és az első jeruzsálemi gyülekezet életmódjáról ott leírtakra utalnak.

Az, hogy a pachomiusi szerzetesség esetében nem az aszkézis volt az elsődleges, hanem az együttélésnek egy sokak számára elfogadható formája jelent meg, abból is látszik, hogy helyszíne egyáltalán nem a puszta volt. Hiszen Thebais, ahol Pachomius a kolostorokat alapította, „egy eleven, inkább kereskedő városi kultúra vonzáskörzetéhez tartozott”; tehát a szerzetesség „tudatosan vállalta a szembesülést a »világgal«”, és an-