Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)
2003 / 1. szám - "A KATEDRÁRÓL" - Oexle, Otto Gerhard: A szerzetesség kialakulása, mint történelmi probléma
Otto Gerhard Oexle: A szerzetesség kialakulása, mint... 103 nak manifesztációival, a városok még „pogány” civilizációjával, „ahelyett hogy a puszta „rejtekébe” menekült volna”. A „Vita communis” tehát nem a magányosan élő pusztai aszkéták életformája, hanem már a kezdet kezdetén kötődött a városi élethez. Ennek megfelelően a szemlélődés, az elmélkedés magas foka is jellemző volt, ami az urbánus életforma alapja: a „Vita communis” kötődik az urbanitáshoz, és elmélkedéseinek tárgya az optima forma vivendi, s ez nem csak a 4. században volt így. A történelmileg nagy hatású, Pachomius-féle közösségi szerzetesség tehát nem az aszkézisből indult ki — még ha az oly vonzó is az az érv, hogy az aszkézis közösségileg jobban megszervezhető volt. Az együttélésen alapuló szerzetesi élet a vita communis és a koinos bios értelmében olyan sajátos képződmény, ami más is és újabb is, mint az aszkézis. Egyrészt az ordo disciplinaris formája révén, mely az egyént bár bizonyos területeken lemondásra kényszeríti, ugyanakkor éppen ezek által bevonja őt a nagyobb közösség életébe, „módszeres életvitelébe”; másrészt ez a „Vita communis” a vagyonközösségből fakadó olyan lelki közösség céljaira és tartalmaira irányul, amely által az eredeti keresztény közösségi élet szép példáját sajátos módon, saját korában akarta kiábrázolni. Magától értetődő, hogy a „Vita communis” keretein belül helye volt az aszkézisnek is. Ám ez mindig bizonyos határok közé volt szorítva. Ehhez hasonlóan a szerzetesek apáttal szembeni engedelmességi kötelezettsége sem csupán arra szolgál, hogy megtörje a saját akaratukat, hanem a „közösség” fenntartását is elősegítette, ugyanakkor — és ez is jelentős- séggel bír — az egyes szerzeteseket intézményileg védték, nehogy az engedelmesség terén túlzott követelményeket támasszanak velük szemben. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy Pachomius követői a 4. században nagyon világosan látták a különbséget a remeték aszkézise és saját közösségi életük közt, és tudatában voltak annak, hogy életmódjuk valami új és más, s ennek figyelemreméltó bizonyítékait találjuk. Amikor a „Vita communis” újszerűségéről és másságáról beszélünk, meg kell jegyeznünk, hogy a tudomány az elmúlt másfél évtizedben egészen új feltevésekre jutott az ókor kései szakaszában megjelenő „asz- kézist” illetően. „Aszkézis”, a „világból” való kivonulás, a szexuális kapcsolat kártékony voltáról való meggyőződés, a szexualitás korlátozása és kontrollja iránti igény univerzális kulturális értékként jelent meg az ókor végén, a Krisztus utáni első században. „Quitter ce monde [...] fut le mot d’ordre du monde antique”, az „aszkézis” és különösen a szexuális aszkézis tehát nem kifejezetten a kereszténységre jellemző, és nem a keresztény remeték találmánya — ők tulajdonképpen a maguk módján a késő antik világ általános kulturális ideálját valósították meg. Az aszkézis, mint életeszmény, különösen a szexuális önmegtartóztatás értelmében, ezért a „Vita communis” életforma keretein belül is
