Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)
2003 / 1. szám - "A KATEDRÁRÓL" - Oexle, Otto Gerhard: A szerzetesség kialakulása, mint történelmi probléma
Otto Gerhard Oexle: A szerzetesség kialakulása, mint... 99 végleg visszatért Nyugatra, majd ezután Marseille-ben egy férfi és egy női kolostort alapított és több könyvben írásba foglalta élményeit és tapasztalatait („De institutis coenobiorum”; „Collationes patrum”). Elsőként ezekben a könyvekben tér ki a szerzetesség kialakulásának, történelmi eredetének kérdésére. Rendkívül érdekes, hogy Johannes Cassian két különböző történelmi folyamatról beszél, melyek a szerzetesség lényegéről, továbbá az aszkézis és a közösségi élet viszonyáról alkotott nagyon különböző felfogásokon alapulnak. Az elsődleges kérdés számára az, hogy a szerzetesség — lényegét tekintve — aszkézis vagy Vita communis? Johannes Cassian egyik történelmi koncepciója azon a tézisen alapul (Institutiones 11,3,5), hogy a keresztény hit kezdeti időszakában Egyiptomban csak kevés ember, de éppen a legkiválóbbak (pauci quidem sed probatissimi) viselték a szerzetes nevet. Ok Szent Márktól, az első alexandriai püspöktől kapták ezt az életviteli formát és a szabályzatot (norma vivendi). Ők ugyanis azzal a nagyszerű életmóddal (illa magnifica norma), mely az Apostolok cselekedeteinek tudósítása szerint az őskeresztény egyház híveinek széles körében gyakorlat volt, nem voltak elégedettek. Inkább megpróbálták túlszárnyalni ezt az életmódot azáltal, hogy valami sokkal nagyobbat (multa sublimiora) tettek hozzá: az aszkézist. Ezért húzódtak vissza félreeső külvárosi helyekre (in secretiora suburbiorum loco), hogy ott olyan aszketdkus szigorban és önmegtartóztatásban éljenek, melynek még a nem-keresztények is csodálattal adóztak. Az első felfogás szerint a szerzetességet az ősgyülekezet életformáinak elutasítása hívta életre és az a vágy, hogy annak közösségi életét a közösségen kívüli aszketikus szigorral túlszárnyalja. A szerzetesség történelme és legitimitása tehát az eredeti közösségi élet túllicitálásában gyökerezik, ahol a többletet éppen az aszkézis jelentette. Egészen másként fest a Johannes Cassian által hagyományozott második történelmi felfogás (Coll. XVIII, 4 ff.). Az elsővel teljesen ellentétben itt éppen abban látja a szerzetesség legitimációját, hogy életformája azonos az ősegyházéval. A szerzetesség első (primum) és egyben a legrégebbi (antiquissimum) formája — e verzió szerint — a közösségben élő szerzeteseké volt. Életük csoportéletként definiálható, az egyenlőség elve szerint, egy idősebb lelki vezető irányításával (qui sálicet in congregatione pariter consistentes unius senioris iudiáogubernantur). A szerzetesek ilyen elvek szerinti életmódja (coenobiotarum disáplina) már az apostolok igehirdetésének idején elkezdődött. Akkoriban a jeruzsálemi hívek összessége ilyen elvek szerint élt: Egy szív és egy lélek voltak, senki sem mondott semmit a sajátjának, hanem mindenük közös volt és így tovább. Ez, folytatja Johannes Cassian, akkoriban az egész egyházra jellemző életmód volt. Ma viszont már csak nehezen s csekély számban találunk rá példát, s ezek a szerzetesi közösségek. Hogyan is alakult ki ez?
