Egyháztörténeti Szemle 3. (2002)
2002 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Dienes Erzsébet: A református egyház irányító szerepe az egyháztagok mindennapi életében: Kunhegyes jegyzőkönyvi és anyakönyvi bejegyzéseinek néhány tanulsága a 18-19. századból
Dienes Erzsébet: A református egyház irányító szerepe... 49 szerepel egy Márianosztrán katolikusra áttért nő esete is. Az 1785-ös és az 1804- es anyakönyvben pedig egy igen részletes (nyilvánvalóan több tanulságot rejtő) egyházi leltár olvasható. Természetes, hogy az anyakönyvi bejegyzéseknél sokkal részletesebben világítanak rá a presbiteri jegyzőkönyvek arra, hogy a 18. század közepétől az 1850- es évekig milyen módon szabályozza, irányítja a református egyház az egyháztagok, de voltaképpen az egész község (1811-től: mezőváros) életének egyes területeit. Jól nyomon követhetők az 1780-as évektől a felvilágosodás gondolatai is. Folyamatosan visszatérő témakörök többek között: az iskolák fegyelme, az oktatás fejlesztése, egészségügy, szeretetmunka, a Debreceni Kollégiumnak (például a tűzvész után) küldendő adományok, királyi rendeletek magyarázatai, a napóleoni háborúknak a lakosságra következhető veszélyei, a családok életének rendezése, például házassági perpatvar esetén stb. Gyakran találkozunk a lelkipásztor tevékenységét segítők feladatainak részletezésével, például több határozat születik a vakok és az elmebajosok ellátásáról, a siketnéma gyermekek Vácott történő taníttatásáról. 1807-ben, majd 1813-ban arról döntenek, hogy 48 óra előtt a halottakat nem szabad eltemetni, kivéve, ha azok ragályos betegségben hunytak el. 1815-ben újabb óvintézkedéseket részletez a jegyzőkönyv: a holttestek „a Templombann, vagy tsak a porticusbann is le ne tétessenek. A hóit test könnyen ragadó nyavalyát okozhat a Gyülekezetbenn.” A prédikátorok „igyekezzenek Halgatóikat arról is el szoktatni, hogy temetési tisztességtételkor a koporsóra ne boruljanak, sőt éppen mellette se üljenek ha nem attól legalább is egy, vagy két lépésnyire vegyék ülő helyeket minthogy az iljen esetekbenn a büszhödt levegő ég bészivása még hamarébb meg történhetvénn, hamarébb is okozhat veszedelmet.” Itt kell megjegyeznem a következőket. A templomból való temetés megszűnése után a temetéssel egybekötött templomi gyászszertartás egészen 1975-ig szokásban volt Kunhegyesen. Az utolsó, háztól való temetés ebben az évben történt. A halottas háztól elindult halottas kocsi ekkor megállt a templom előtt, a résztvevők bementek a templomba. A sírhúzók a lapátokat, ásókat és kapákat a templom falához támasztották. A templomban a református egyház szertartása szerinti szabályos istentisztelet volt. Az igehirdetésben az igemagyarázat a halott életének eseményeivel átszőve hangzott el. Az igehirdetésen belül került sor a halott búcsúztatására először a feleségtől, azután a vérszerinti leszármazottaktól, majd a rokonoktól, ismerősöktől. A záró gyülekezeti ének előtt a karzatról a kántor szólóéneke, majd a dalárda éneke hangzott el. (A dalárdának korábban az elhunyt is tagja volt.) A gyülekezeti ének után a halottas menet - gyászmenet - az istentisztelet előtti sorrendben haladt a temetőbe a gyászkocsi előtt és után. Itt kell szólnom arról a több évszázados szokásról is, amelyet a város legidősebb tagjai a mai napig emlegetnek. A református templomban régen minden reggel volt istentisztelet. A földeken való munkálatok megkezdődésével az istentiszteleteket a kora reggeli órákban tartották. Református ember csak a reggeli igehirdetés után indult a földekre. A kapákat, ásókat az istentisztelet idejére ekkor is a templom falához támasztották. A kapa- és ásónyelek nyomán a hosszú évtizedek (talán egy évszázad) alatt a templom falán egyenes vonalú bemélyedés keletkezett: ez a templom külső renoválásakor, az 1980-as években eltűnt. Az öregek ezt a vonalat a múlt emlékének tekintették, eltűnését sajnálták, s többen megállapították, hogy a munkának és a református hitéletnek ez a nyoma többé nem kerül vissza a templom falára.
