Egyháztörténeti Szemle 1. (2000)
2000 / 2. szám - RECENZIÓK - Németh Ferenc: Pezenhoffer Antal:A magyar nemzet történelme a mohácsi vésztől napjainkig. A Katolikus Egyház és a Habsburg-ház történelmi szerepe, történelmi apologetika. I-III. köt.
Recenziók 159 még az eszményként mások elé állítható magyarok terén is az idegen király a győztes. Végül egy terjedelmes kitérőben elméleti síkon is ostorozza az álvallásnak minősített protestantizmust. A második kötetben Pezenhoffer Bocskai és Bethlen felkeléseinek körülményeit elemzi, és arra a következtetésre jut, hogy egyiküknek sem volt erre más oka, mint saját érdekük. A felhánytorgatott sérelmek alaptalanok és mondvacsináltak, véli a szerző: miért is neveztek volna ki nádort a Habsburgok, amikor az a protestáns rendek bábja lett volna? A hiányolt országgyűlések amúgy is a lázadás fészkei voltak, az uralkodó idegenben lakását pedig a török megszállás tette elkerülhetetlenné. Emellett e bálványozott „szabadsághősök” állhatatlan, hazug és erőszakos emberek voltak, és a sokat emlegetett erdélyi vallásszabadság éppen a római katolicizmusra nézve volt egyenlő — a királyságbeli protestánsüldözésnél szerinte sokkal rosszabb — elnyomatással. A harmadik, tehát az eddig megjelent utolsó kötet III. Ferdinánd, a két Rákóczi György, a költő Zrínyi és I. Lipót jellemrajzát tartalmazza, politikai működésük méltatásával. Bár Pezenhoffer munkájának eddig csak kisebb része jelent meg, az ismert három kötet alapján történelmi felfogásának alapvonalai világosan kirajzolódnak az olvasó előtt. Célját (a kurucság és a protestantizmus eszmei megsemmisítését vagy legalábbis lejáratását) a mai viszonyok között aligha érheti el, leginkább a meglévő történelem-interpretációinkat sajátosan gazdagító, különösségével feltűnő olvasmánynak tekinthető. Pezenhoffer szemléleti hatását felmérni ma még nehéz volna. A szerző egyik tárgykört sem monográfiái igényességgel dolgozta ki — történeti apologetikához méltón csak a számára érdekkel bíró adatokra tért ki. Ez a műfaji kötöttség azonban csak hasonlóan túlfűtött cáfolatot válthat ki, érdemi párbeszédre nem vezethet — igaz, ezt nem is célozza. Az „új magyar történelem” műfaja tehát nem történelemkönyv, hanem polémia, azaz ellentörténelem. Nem történelmet ír, hanem (Ne- meskürty István szavaival) a történelemről ír. Ez azonban ekkora terjedelemben aligha komoly vállalkozás, ha nem áll mögötte számottevő és kidolgozott történetfilozófia. Pezenhoffer művében a marxista vagy 48-as történelmi koncepcióval szemben — a meglévő történelmi ismeretek és eszmények folyamatos tagadásán kívül — alig találni ilyet, hacsak azt az alapállást nem tekintjük annak, amely szerint a római katolikus értelemben vett jámborság a tehetségtelenség és nehéz körülmények dacára is meghozza a gyümölcsét, mert erősíti az engedelmességet és a felelősségérzetet. Ahol Pezenhoffer mégis kiejti a „ha” és a „volna” szavakat, ott következtetései még laikus szemmel is megalapozatlanoknak tűnnek. „Ha még mindig meglenne a Habsburg-monar-
