Egyháztörténeti Szemle 1. (2000)

2000 / 2. szám - RECENZIÓK - Németh Ferenc: Pezenhoffer Antal:A magyar nemzet történelme a mohácsi vésztől napjainkig. A Katolikus Egyház és a Habsburg-ház történelmi szerepe, történelmi apologetika. I-III. köt.

160

Egyháztörténeti Szemle 1/2 (2000)

chia, már mi lennénk benne a vezető állam.” (I. kötet 1. rész 169. o.) — Vagy: „Ha nem lett volna Bethlenünk és protestantizmusunk, a magyar nemzet mint katolikus épp oly támasza lett volna Ferdinándnak és a katolicizmusnak, mint például bajor Miksa volt, akkor a harminc éves háború elmaradt volna. Akkor csak egy éves háború lett volna belőle, mely a fehér-hegyi győzelemmel befejeződött volna, mégpedig a Habsburgok és a katolicizmus teljes győzelmével. Akkor ma egész más lenne Európa arculata, mert protestantizmus legfeljebb az északi államokban lenne [...] Győzelmét és világuralmát a Habsburg-ház ekkor nekünk, magyaroknak köszönte volna, s világos, hogy hálás lett volna érte...” (Ez a megfogalmazás óhatatlanul a „máskor verd be jobban a patkószeget” gondolatra vezeti az olvasót.)

Pezenhoffer gondolatmenete egy másik ponton is megbicsaklik. Amikor az ország három részre szakadása már befejezett tény, a szerző akkor is számon kéri az erdélyi fejedelmeken a Habsburgoknak hűséget fogadó szerződéseket. Eszébe sem jut, hogy az 1680-as évekig még a sokat magasztalt „idegen segítség” sem volt képes illetve alkalmas a török kiverésére az országból, és Erdély a szultán torkában csak az első áldozata lett volna a mégoly lovagias és magasztos keresztény összefogásnak. Általában Pezenhoffernek kevés érzéke van a „kétkula- csos” erdélyi reálpolitika iránt, és annak képviselőit diplomáciai érdemeik kurta elismerése mellett szégyenpadra ülteti zsarnokság, szószegés és hűtlenség vádjával. Bocskai korai Habsburg-barát politikájának véres kudarcából pedig csak az erdélyi törökös párttal való leszámolás kíméletlenségét veszi észre, a helyzet kétségbeejtő sodrását nem. Amíg a török ereje töretlen, Erdély csakis saját szakállára politizálhat, csakis török védnökség alatt és csakis török „becsületességgel.” Amikor a szerző az egységes római katolikus Magyarország vízióját kergeti, elfelejti berajzolni Nándorfehérvár köré azt a bizonyos „kört”, majd megmérni Bécs és Erdély így meghosszabbodott távolságát. Kicsiny hiányossága ez a könyvnek, de sok múlik rajta.

Pezenhoffer kizárólagosságra való törekvése és fekete-fehér látásmódja más helyeken is látványos melléfogásokat eredményez. A Habsburgok alatti „gyakorlati” vallásszabadságot magasztalva (és elhallgatva többek között az ausztriai protestánsokkal történteket) arra a „felekezeti nagymondásra” ragadtatja magát, hogy „tessék csak egy olyan prédikátort is megnevezni, akiket ebben a korban (vagy bármikor) a katolikusok öltek meg vagy akár csak összevertek.” (II. kötet 2. rész 148. p.) — Ugyanez az igyekezet tagadtatja le vele az „úgynevezett” gályarab prédikátorok megcsigáztatásának valódiságát (mondván, hogy csak a Hollandiában kiadott propagandakönyvek metszetei szólnak ezekről), és tartja a pozsonyi vésztörvényszék elé idézett összes egyhá