Egyháztörténeti Szemle 1. (2000)
2000 / 2. szám - RECENZIÓK - Németh Ferenc: Pezenhoffer Antal:A magyar nemzet történelme a mohácsi vésztől napjainkig. A Katolikus Egyház és a Habsburg-ház történelmi szerepe, történelmi apologetika. I-III. köt.
156 Egyháztörténeti Szemle 1/2 (2000) Pezenhoffer Antal: A magyar nemzet történelme a mohácsi vésztől napjainkig (A Katolikus Egyház és a Habsburg-ház történelmi szerepe, történelmi apologetika). I—III. köt. H.n. 1993—1999. (I. köt. 1. rész: 290 old., 2. rész: 306 old.; II. köt. 1. rész: 365 old., 2. rész: 335 old., III. kötet: 644 old.) Egy belső emigrációba kényszerített történész még a szocializmus idején határozta el, hogy a nemzet megalázottságán egészen rendhagyó módon fog segíteni. Különös, sőt valósággal sokkoló hatású magyar történelem köteteit folyamatosan jelenteti meg (1993—99) a Béke és Igazság Pilisszentléleki Modell Alapítvány „Út Igazság Elet” Kiadója. A szerző, Pezenhoffer Antal neve nem volt ismeretlen a második világháború előtti egyházi közéletben. 1893-ban született római katolikus pap, hitoktató és történész. 1931-ben a „Felekezeti nagymondások”, 1937-ben a „VI. Sándor meg Luther” című vitairatot adta ki. Munkássága ezen kívül könyvtári, levéltári kutatásra és az „egykézés” statisztikai vizsgálatára is kiterjedt. Ezt az „új magyar történelmét” az eddig megjelent kötetek utalásai alapján az 1950-es és 60-as években írta, de akkor az ismert okokból nem láthatott napvilágot. Pezenhoffer Antal a mai olvasó számára különösen csengő, meglepő történeti interpretációt fogalmaz meg. Nem a hagyományosan elismert történelmi példaképekre támaszkodva akarta ugyanis a „nemzet derekát kiegyenesíteni”, hanem éppen azok megtagadását követelte. Szent Remigius püspök szavával a mottóban azt követeli hazájától, hogy szeresse, amit eddig gyűlölt, és gyűlölje azt, amit eddig szeretett. Ezek a gyűlölni (elégetni) való bálványok pedig beállításában éppen a nemzet szabadságharcos eszményei, kiállása akár a túlerővel szemben is, azaz röviden a „kuruc” és „negyvennyolcas” szellemiség. Vele együtt — Pezenhoffer interpretálásában — elítélendő és hátramozdító az a „nyakas” protestáns irányzat is, amely előbbieknek mintegy eszmei bázisát alkotta, és amely egészen a közelmúltig a „hazafiassággal” azonosnak hirdette magát. Ez az „új magyar történelem” sorozat nem is annyira történeti munka, mint inkább vitairat. Tizenhárom (illetve az eddig napvilágot látott három) kötetében megdöbbentő mennyiségű adat és bőséges vitázó kommentár fogadja az olvasót. Igaz, a szerző nem állítja, hogy újonnan felfedezett adatokat használna — csupán a már ismert, könyvekben is kiadott tényanyaggal való következetes és becsületes szembenézést sürgeti. Szerinte ez még mindig várat magára, és — mint mondja — noha a népszerű „kuruc” szemléletet helyreigazító és árnya
