Egyháztörténeti Szemle 1. (2000)

2000 / 2. szám - RECENZIÓK - Németh Ferenc: Pezenhoffer Antal:A magyar nemzet történelme a mohácsi vésztől napjainkig. A Katolikus Egyház és a Habsburg-ház történelmi szerepe, történelmi apologetika. I-III. köt.

Recenziók

157

ló művekben Szekfű Gyula óta nincs hiány, a közvélemény még mindig erősen egyház- és Habsburg-ellenes.

Pezenhoffer pedig kijelenti (Németh Lászlóval vitatkozva), hogy nem a kizárólagos kuruc út, és még csak nem is a két tábor megegyezése, afféle nemzeti középút keltheti fel a sírból a magyarság nagylétét, hanem a következetesen, „egészen labanc” meggyőződés — hozzávéve a főpapi képviseletben jelentkező „klerikális, ultramontán és jezsuita” irányzatú római katolicizmust, amely nem pusztán teológiailag tévedhetetlen, hanem — amint azt a Habsburgok 400 éve mutatja — gyakorlatilag, történelmileg is az. Magyarország óriási hibát követett el, amikor koronás királyaival szembehelyezkedve, őket bizalmatlanná téve és a főpapok tanácsait semmibe véve a lázadás és az eretnek széthúzás útjára lépett — vallja. A szerző odáig megy ebben a megdöbbentő kijelentésben, hogy Trianont is a Habsburgok elűzésének tulajdonítja: „a Habsburgok mint idegenek, idegen országokból származó pénzükkel és fegyverükkel szerezték vissza hazánkat a töröktől és tartották meg teljes integritásában Erdélyével, Kárpátok-aljaival [sic!], tengerével együtt egészen addig, míg trónjukról el nem űzték őket, de mihelyt elűzték őket onnan, feltűnő, hogy abban a pillanatban velük együtt vesztek el a Kárpátok is, Erdély is, meg a tengerpart is.” (I. kötet 1. rész, 132. p.) Ezt az eléggé merész érvet aztán vagy fél tucat helyen megismétli.

Pezenhoffert láthatóan nem a népszerűséghajhászás vezette, amikor könyvét legalább tíz év fáradságos munkájával megalkotta és kézirat formájában az utókorra hagyta. Szerinte Szekfű Gyulában, ebben a kimagasló képességű tudósban is ott munkált a protestánsok szellemi terrorjától való félelem, amikor a „mázsaszámra” felhozható tényekből ő csak néhány morzsát tárt a közönség elé, s azt is „csokoládéba csomagolva”. A szerző vállalja az olvasó dühének felkorbácsolását is: „új magyar történelme” egyik mottójául a következő Ady-parafrá- zist választotta: „S ha elátkozza százszor Debrecen / Mégis győztes, mégis új és mégis magyar!” Viszont számít arra, hogy a tizenhárom vaskos kötet elolvasása megteszi a maga hatását, ha nem helyezzük a protestánsoktól ránk erőszakolt irracionális „nemzeti” alapállást az igazság és az észérvek fölé.

S milyen érveket vonultat fel Pezenhoffer Antal? El kell ismerni, történelmi tájékozottsága lenyűgöző, és vitakészsége is önmagában imponáló. Rendszerint a régibb történészek (Marczali Henrik, Acsády Ignác, Szilágyi Sándor, Takáts Sándor, Tolnai Világtörténelme, Pompé- ry Aurél, Rugonfalvi Kiss István és mások), néhány újabb szerző (pl. Szekfű Gyula, Benda Kálmán), továbbá egy-egy kevésbé komolynak tekinthető író (pl. Baráthosi Balogh Benedek) munkájára támaszkodva,