Egyházi Élet, 1917 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1917-03-01 / 3. szám
EGYHÁZI ÉLET. 1917 Márczius. 6 A kereszt-halál. (H.) Nagypénteken, Urunk Jézus halála emlékezetére szentelt ünnepünkön, mikor az egész keresztyén világ gyászban ül, a mikor a hitetlenek is megilletődve néznek arra a keresztre, melyen kínos halált halt az Igaz, juttassuk eszünkbe a kereszthalál gyötrelmes kínjait s lássuk meg, mily áron lett miénk a vált* ság üdve. A keresztrefeszités a kivégzésnek egyik legrégibb, de egyszersmind a legkínosabb neme és egyben a leggyalázatosabb halál is. Rendesen a nagy bűnösöket, a fellázadt rabszolgákat, kivált pedig az ellenség elfogott kémeit büntették ilyen módon már a legrégibb időkben. A kereszt legrégibb alakja a faoszlop, melyet földbe ástak; a tömeges kivégzéseknél bizonyára az élőfát használták e czélra. E gyalázatos kivégzési mód eredete a régmúlt idők homályába nyúlik vissza, valószinüleg az assziroktól vették át a babiloniabeliek és persák s ezektől terjedt el az egyiptombeliekhez, görögökhöz és rómaiakhoz. A zsidók a fogság előtt nem ismerték ezt, azért bizonyosan a fogság idején látták és tanulták meg a keresztre-feszités nemes mesterségét. Dárius, persa király, mikor Babilóniát meghódítja, három ezer foglyot; Nagy Sándor Tyrus bevételekor két ezeret feszittetett fel; Varus, Syria helytartója, két ezer zsidót, Titus pedig Jeruzsálem elfoglalásakor hónapokon át naponként több száz foglyot kinoztat a kereszten. A keresztre feszitést rendesen a megostoroztatás előzte meg. Az ostor hasonló lehetett a mai orosz kancsukához, minek csapásai alatt az elitéit gyakran már félholtra vált. A meggyalázást tetézte az is, hogy az elitéltet mezítelenre vetkeztetve kötözték, vagy szegezték a fára. Enyhítette a nagy kínokat, ha bóditó itallal kábították el a szenvedőt, vagy lándzsával keresztül szúrták, esetleg csontjait összetörték. A csontok megtörése az agyonveretéssel egyenlő, a mi ugyan elég kinos, de mégis enyhébb halál, mint órákig, esetleg napokig is kínlódni a kereszten, kitétetve nemcsak a nap forró sugarainak, hanem sokszor a ragadozó madarak támadásainak is. Ilyen borzasztó halállal ölték meg Jézust az ő ellenségei, azok, a kiknek javát munkálta ő egész életében; ilyen kinos szenvedés jjutott osztályrészéül annak, a kiben semmi bűn nem találtatott, a kiről még a pogány katona is azt mondotta: Bizony az Isten fia vala. És ő a kereszthalál kibeszélhetetlen fájdalmait, a keserű halált zúgolódás nélkül szenvedte el mi érettünk, hogy példát adjon nekünk, miként hordozzuk el az élet szenvedéseit. Fájdalmait ellenségeinek csúfolódása, a félre vezetett tudatlan nép gúny-kiáltásai még tetézték s ime, ő a keresztfán is ellenségeiért imádkozott, mondván: “Atyám, bocsáss meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Emberfeletti szenvedések után, isszonyú kínok között halt meg a kereszten a mi Üdvözitőnk s halálával “elvégeztetett’’ az üdvösség váltság-munkája. Jézus halála után a keresztre feszítés még sokáig divatban volt a római birodalomban, azt csak az első keresztyén császár, Nagy Konstantin törölte el Krisztus után a 4-ik század elején. Addig sok keresztyén szenvedte el a Krisztusban való hite miatt ezt a kinos halált különösen Néró római császár uralkodása alatt. Az eretnek üldözések idejében, a középkor vége felé, ismét divatba jött a büntetésnek ez a neme s most az egyház hivatalos vezérei, a papok alkalmazták ezt azok ellen, a kik másként mertek hinni és tanítani, mint azt a hivatalos egyház megállapította. Mai napság csak azok a szegény hittérítők szenvedik el a kereszt-halált, a kik a pogányok közé menve gyakran eredménytelenül hirdetik a szeretet vallását; a hitetlen pogányok Krisztus tanítványait sokszor azzal a halállal tisztelik meg, a melyet a Mester szenvedett s a melyről a missionariusok prédikálnak nekik. De ma már nem gyalázatos a kereszt, hiába botránkozás a zsidóknak a megfeszített Krisztus és bolondság a pogányoknak a szeretett evangéliuma: nekünk, a kik hiszünk ő benne, boldogságunk és üdvösségünk (Lásd I. Kor. I. 1&----23). Mi ragaszkodunk a kereszthez, szeretjük azt, a ki azon szenvedett. Szeretetünknek azonban ne azzal adjunk kifejezést, hogy minden alkalommal keresztett csináljunk magunkra, hanem azzal, hogy úgy éljünk, és úgy cselekedjünk mindeneket, miként ő, a kinek nevéről nevezzük magunkat keresztyéneknek, a Jézus Krisztus; vegyük föl az ő keresztjét, azaz, ha kell, törjünk és szenvedjünk békeséggel érette és soha meg ne tagadjuk őt s ha kell, halljunk meg Krisztusért, vagyis azokért az igazságokért, a melyeket ő hirdetett, a szeretetért, igazságért és békességért.
