Egyházi Élet, 1917 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1917-10-01 / 10. szám

Egyházi élét.-- 7 1 í) i7. Október. SZÉPIRODALMI RÉSZ. MESE A KIS ÁGYRÓL. Irta: Dánielné-Lengyel Laura. Mikor Huszárék azt a kis fehér gyermek­szobát teljesen bebutorozták, hogy a jövendő Huszár csemete teljes kényelemben érezze ma­gát, még nem sejtették, hogy e miatt a kis, fehér szoba miatt oly végtelen sokat kell majd szenvedniök. A kis Huszár-csemete ugyanis nem jöt meg, hiába várták fénnyel-disszel, pompával, valahogy mégis elmaradt,. A jó Isten szent tró­nusához ez időben nagyon sok szegény, árva, elkinzott gyermek zokogása hangzott föl; az Ur megharagudott és rákiáltott az indulni aka­ró Huszár-angyalkára: — Itt maradsz! Elég sirás, jajgatás van már a földön! A kis angyalka szerényen hebegett vala­mit, hogy igy, meg úgy . . . neki nem lesz semmi baja, hiszen olyan szeretettel, olyan szivrepesve, olyan mohón várják. Rámutatott talán arra a fehérarczu, fiatal asszonyra is, ki kimondhatatlan szenvedés között feküdt a csip kés ágyon, az Ur csak fejét rázta s a szegény kis lélek szégyenkezve húzódott hátra az an­gyalok közé és nem mehetett le abba a fehér szobába, mely gyászos és szomorú lett attól a percztől fogva, hogy az ő Ígért látogatása le­maradt. A fehérarczu asszony szeméből megindult a könyzápor és többet nem is igen látták moso­lyogni, pedig tiz hosszú esztendő telt el azóta, hogy az Ur egy földre kívánkozó, göndörhaju kis angyalt visszaparancsolt trónusa elé. A kis fehér szoba lassankint üres lett. Két­­három évig még vártak s reménykedtek, azu­tán egymásután elajándékozták a gyermekszo­ba bútorát. Előbb a szekrényeket, aztán a kis öltöztető asztalt, végre nem maradt egyéb a szobában, mint a kékselyemmel bélelt kis réz­ágy. Az üres szobában egyedül állt a kis rézágy Megszokták, ügyet sem vetettek rá. Legfőllebb Huszárné sóhajtott egyet, ha elment mellette. De azon a csütörtöki napon megint lelké­re borult a szomorúság s az a régi seb megint sajgctt, vérzett, úgy mint tiz évvel ezelőtt. Huszárné ott állt az ágya előtt és könye szakadatlanul folyt alá szeméből. Maga sem tudta, mi bántja, mikor mégis magyarázatát próbálta keresni különös lelkiállapotának, hát rossznak, hitványnak, nyomorultnak érezte ma­gát ,mert reggel óta, mikor a szakácsné újsá­golta, hogy a viczeházmester gyermekeinek ik­rei vannak, folyton könyes volt a szemé.---- Mégis nyomorult teremtés vagyok, — mondotta magában — irigykedem arra a sze­gény asszonyra. Mintha még mindig az a fia­tal, bohó teremtés volnék, ki tiz évvel ezelőtt voltam, mintha még ma sem látnék a gyermek­ben egyebet, mint a jó Isten mérhetetlen ál­dását. Mintha nem tudnám, hogy minden örö­mért minden gyönyörűségért fizetni kell, de semmiért sem oly biztosan és drágán, mint a­­zért a boldogságért, mit a gyermekben talá­lunk. Nem kaptam semmit, ámde nekem sem kell adnom, az élet igy is eltelik, legalább bá­nat, gond és nyugtalanság nélkül. De hasztalan volt minden okos gondolat. A hóbortos, bolondos, fékezhetetlen fantázia ott lent járt a szűk, sötét szobában, a hol most két kis gyermektest fekszik egy szegény asz­­szonyka mellett. — Nagysága, — lelkendezett a szakácsné — levittem a levest, amit a viezénének tetszett küldeni. De hogy didereg az a két kis nyo­morult féreg egy kosárban, piszkos rongyok között . . . Igazán, a jó Isten se tudja, hová küldje a gyermekeket . . . Huszárné egy sötét, átható tekintettel né­zett végig a fecsegő asszonyon, majd mintha fájna lelkének ez a beszéd, elfordult és tekin­tete a kis ágyra esett. Csak egy pillanat volt. Ha talán gondolkozik róla, nevetségesnek szentimentálisnak tartja ötletét, de most nem birt, nem tudott, nem akart gondolkozni, az érzelmei vitték, ragadták és halkan, de hatá­rozottan mondta a szakácsnénak: — Ezt az ágyat le fogják vinni a két kis gyermeknek . . . És mielőtt még a szakácsné felelhetett

Next

/
Oldalképek
Tartalom