Egyházi Élet, 1917 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1917-10-01 / 10. szám

Egyházi élet.

191?. október.

■fivolna, gyorsan kiment a szobából, talán hogy kisírja magát még egyszer utoljára, mielőtt a. kis, fehér gyermekszoba utolsó bútorát, a kis rézágyat is elviszik tőle.

Odafönt pedig az égben az Ur trónusa mellett álló, pufók képű kis angyalka halkan, panaszosan megszólalt:

— Oh, Uram, viszik az én kis rézágyamat . . .

Az Ur lenézett a földre, nézte a zokogó asszonyt, az üres gyermekszobát és nem felelt semmit.

— Viszik az ágyacskámat, — panaszkodott a buta kis lélek — a szép selyemmel bélelt ágyamat szegény emberek sötét odújába hurczolják, ott fog szégyenkezni és a két kis rongyos poronty húzódik meg a kék selyemtakaró alatt.

Az Ur elmosolyodott és megfenyegette a kis ostobát, azután utána nézett a kis ágy utjának, látta, amint cdateszik a szegény, beteg, összetört asszony mellé; amint beleteszik a két kis vörös porontyot s amint a szegény asszony halvány arczán a mennyei boldogság kifejezése ragyog, mert látja, hogy a két kis gyermek nem fázik immár, hanem boldogan húzódik meg a kék selyem takaró alatt.

Az Ur mosolygott, elfordította fejét és rákiáltott a trónja mellett lebzselő kis ostobára:

— Indulj! — és kezét kinyujtá az üres gyermekszoba s a zokogó Huszárné felé.

— Ilyen későn, — álmélkodott a kis ostoba, — oh, atyám, hiszen már nem is várnak. Kifosztották a szobámat, elajándékozták az ágyamat és te most küldesz le engem.

Az Ur mosolyogva simogatta meg a kis gyermek ostoba szöszke fejét, majd tettetett czigorral szólt rá:

— Indulj, ha mondom! Hiszen ha az a pompás szoba úgy marad, ahogy tiz évvel ezelőtt berendezték, ha az a kis ágy most is üresen pompázik a falak mellett, akkor örökre itt maradtál volna. De ne bámulj, előre, gyorsan lefelé és ha majd lent leszel, azoktól kérdezd meg, akikhez küldve vagy, hogy nem a legeslegjobb időben, a legszebb perezben érkeztél-e meg hozzájuk.

A GÁLYARABOK.

Kis templom áll a kunyhók körében, Csillag van tornya tetejében.

Bár egyszerű, szegény a népe,

Az Ur nem kérdi: dus-e, szép-e?

A kincse: aranyszáju papja,

Kitől az Ur igéit kapja.

S fölzug az ének, élő hitben:

“Erős várunk nékünk az Isten!”

S nyugalmas éjjel rája törnek Botrányul Isten és embereknek; Hiába a család keserve,

Viszik papját lánczikba verve.

S vakbuzgón romlásukra törvén Hóhérkezekben kész a törvény.

S zeng árván, bár nem árvult hitben: “Erős várunk nékünk az Isten!"

Haragvó tenger puszta partján Komoly gályák soívasztó padján Csörgő bilincsben ott szenvednek Rabbá tett szolgái Istennek.

Nincs enyhülésre bizalmok,

Csak feltörő szárnyán a dalnak,

Mely még az égbe fölsegitsen:

“Erős várunk nékünk az Isten.”

S a tenger és az évek árja,

A partot s gályát végigjárja, Fövényt, időt s rabot söpör le . . .

S amint kemény deszkára kötve,

Lábán nehéz golyó ---- aláhull

A nedves sírba; gyászdalául Mind kevesebb ajkról zeng itt fenn “Erős várunk nékünk az Isten.”

S mikor már egy bilincs se csörren, Az élő sírban, gálya közben,

Mikor mind, mind ott lenn pihennek Korall mélyén nagy tengereknek Viharos éjjel, zugó habban Felzug, seregnél hangosabban Az örök himnus mélyeikben:

“Erős várunk nékünk az Isten.”

. . . Hiszem: jön még egy boldog kor A szeretet — hitté lesz akkor,

S nem marjuk egymást ellenképen A megcsufolt Jézus nevében.

S a hármas bérezek messzesége E szent szót visszahangozza: béke!

Hogy ez igében megsegítsen ---“Erős várunk nékünk az Isten.”