Egyházi Híradó, 2003 (41. évfolyam, 1-3. szám)
2003-08-01 / 3. szám
8. oldal Egyházi Híradó Vasárnaponként őszinte lélekkel énekeljük a “Székely Himnuszt” ezzel is érzékeltetve azt, hogy mi mindnyájan, bárhol is születtünk, bármilyen történelmi tragédiának voltunk is részesei, mi magyarok EGYEK VAGYUK - Hitben, Gondolatban, Szereteben. Bármilyen külső erők akarnak is hatni ránk, mi együttesen állunk ellen a nyomásnak. Ennek ékes tanújele, hogy mindkét himnuszt énekeljük templomunkban. Magyarságunk nincs kettészakítva és nem is lehet sem itt, sem bárhol a világban. Ki tudja, merre... Nehéz napokban, komorló viharok előérzetével a csontjainkban, sokszor a valóságon, a reáliákon túli hit és elszántság óvott meg minket, kicsiny nemzeti közösséget a pusztulától, a várt, kívánt vagy megjósolt haláltól. E furcsa, megfogalmazhatatlan lelkiállapotot, e nemzeti sajátosságot költőink fogalmazták meg a legtalálóbban. Mikor úgy tűnt, hogy a földi lét nem kínál már több esélyt, olyankor maradt az emberfelettibe vetett remény, a hit és a könyörgés. Kölcsey imádkozta először íróasztala mellett: "Isten áldd meg a magyart..." Ezen az úton, a nemzetféltés útján, a remegve megtartás útján indult egy másik, kevésbé ismert székely költő is, Csanády György, Székelyudvarhely szülöttje. Az ő 1921-béli versében, az ő soraiban kiált fel megint az égre a magyarságért érzett fájdalom és aggodalom. Igaz, sokan ma sem tudjuk, hogy az ő szavaival fogalmazzuk meg legegyszerűbben, legtömörebben egyik legigazabb álmunk: "Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt Istenem! A Székely Himnusz költője által papírra vetett mondatok súlyát az idő, a sors, az élet igazolta. Nem hiába zeng a furcsa, komor ének napjainkban is majd minden istentisztelet és mise végén, a világ sok-sok pontján, ahol magyar él. Az ima, a közösen énekelt, égig zengő zsoltáros ének - mert nekünk a Székely Himnusz az — összefog, összeköt, megtart bármily földi ellenség előtt, ha hittel énekeljük. Lehetünk heten, hetvenen, hétszázan vagy akár hétezren. Lehetünk Bécsben, vagy Otthon, szétszórtságban vagy Magyarországon, egyformán szól az ének. S ez a legfontosabb. Az ének, a felhangzó dallam, ami összeköt. Amit nem tudnak eltiltani tőlünk, sem minket tőle elszakítani. Ezt a sokak sorsával telítődött nyolc sort köszönhetjük Csanády Györgynek, Székelyudvarhely szülöttje - s halottjának. Neki, aki nem idegenből lett székellyé, mert ott született, aki magyarságát a legtermészetesebben élte meg - ifjan a kisebbségi magyar sorsot. Bár többi műveit, jobbára Budapesten keletkezetteket, ma már kevesen ismerik, e nyolc sora mindannyiunkké lett. Úgy fordul bennünk a szó, mint az idő tükrében a kisebbségi lét. S a lassú léptű dallam - Mihalik Kálmán egykori orvostanhallgató szerzeménye - ma már úgy érezzük, együtt született a verssel, elszakíthatatlan tőle. Először 1922-ben csendült fel, székely énekkar adta elő. Azóta pedig, ki tudja, merre, ki tudja hányszor.... Csanády Györgyre a Székely Himnusz első igazi versszakával emlékezünk. Lengyel Ferenc Ki tudja merre, merre visz a végzet, Göröngyös úton, sötét éjjelen. Vezesd még egyszer győzelemre néped Csaba király a csillagösvényen. Maroknyi székely porlik, mint a szikla Népek harcától zajló tengeren, Fejünk az ár ezerszer elborítja, Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt Istenem!
